20. fejezet

Sziasztok! :) Na elkezdődött a hét, és hogy (remélem) feldobjam a hétfőtöket, hoztam a 20. fejezetet. Már csak két fejezet van vissza ebből az "évadból" aztán majd jön a 9. évad :D
Na jó olvasást!
Puszii
Regii

20. fejezet

Újra itt

(Lorelai)

Leesett az első hó a télen, szerda reggel. Így hagyományosan ittam egy forró csokit Lukekkal itthon, de azért mikor kinyitotta a kávézót, nála egy kávét is felhajtottam. Megvártuk míg Ceaser beért, majd Luke elindult olyan tíz körül a reptérre, de útközben kitett a szállónál. Michele már bent volt mikor odaértem.

- Késthél. – közölte, ahogy beléptem az ajtón.

- Tisztában vagyok vele. – Töröltem meg a lábamat a szőnyegben. – De amint látod, leesett az első hó, és megbénult a közlekedés. Minden vezetőnek tíz pontot esett a hóval együtt az IQ-ja.

- Én is ehrre fognám. – nézett rám lesújtó pillantással. – Én máhr itt vazsok egy óhrája és váhrok rhád.

- Miért vagy itt egy órája, negyed 11-et beszéltünk meg. – értetlenkedtem. – És nem is késtem sokat még csak öt perc múlva lesz fél.

- Nem teljesen mindezs? – forgatta a szemét. – Itt voltam, te meg nem.

- Sajnálom. – mondtam, miközben levettem a kabátomat. – De te miért vagy ilyen kedves ma reggel?

- Merht rheggel ván, és fárhradt vazsok. – morogta, gépelés közben. – És merht késtél.

- Michel…

- Jól ván na. – dobbantott egyet. – Lilian szakított velem. Sak ízs. Hárhom ’ét után.

- Na, de miért? – csodálkoztam. – Hiszen olyan jól megvoltatok. Mi történt?

- Én is ázt ’ittem, ’ogy jól megvazsunk, de áztán, tegnap este kijelentette, hogy márh nem szerhet és odaadta a rhuáimat amiket nála ’agytam. – hadarta, szinte alig értettem, pedig már értem „Micheleül”.

- Csak így? – pislogtam.

- Sak így. – szomorkodott tovább.

- Akkor ezért vagy már bent negyed tíz óta, eltaláltam?

- Azt ’iszem. – húzta a száját.

Megdörzsöltem a hátát, vigasztalásképpen.

- Sajnálom, Michele. – mondtam őszintén. – De tudod, mit? Ha így kidobott, tegyél rá magasról. Az ő baja, hogy ellökött magától. Találsz te sokkal jobbat nála, és addig is a régi leszel legalább.

- Igazad le’et. – sóhajtott fel. – Én mindig is, ’sak Michele voltam, a szingli, nem is való nekem ez az egész.

- Ne butáskodj. – csóváltam a fejem. – Ha eljön az ideje, megtalálod a nagy Ő-t. És róla tudni fogod, hogy ő lesz az, aki mellett le tudod élni az életed. De addig is, mi itt leszünk neked, barátnak.

  Rám mosolygott.

- Az jó lesz.

- Na, megyek leteszem a holmim aztán felváltalak kicsit, kéne egy-két papírmunkát csinálnod az irodában. – váltottam hivatalos hangnemre, csakhogy legalább a figyelmét eltereljem.

(Luke)

- Megjöttünk. – Állítottam le a furgont a házunk előtt. April, csodálattal meredt ki a szélvédőn.

- Nagyobb, mint a miénk. – jegyezte meg széles mosollyal. – És nagyobb a kertje is.

- Bizony. – bólintottam, miközben mindketten kiszálltunk. – És van hátul egy tó is. Ha befagy még korcsolyázni is lehet rajta majd.

- Az klassz! – örvendezett April.

Lenyitottam a furgon hátulját, hogy kivegyük a lányom csomagjait. Csak egy bőröndje, meg egy kisebb sporttáskája volt, azon a válltáskán kívül, amit most a kezében fogott.

- Tetszik ez a hely. – mondta és átvette tőlem a sporttáskáját. – Olyan békésnek tűnik. Végre egy hely ahol igazán el tudlak képzelni.

Furcsállkodva néztem rá.

- Miért az előző lakásomban nem tudtál?

- Hát… valahogy sosem illettél oda. Bele a lakásod képébe. – ismerte be. – Ezt sosem mondtam, de mindig így láttam.

- Hm… - Érdekes megállapítás volt, és lehet, hogy igaza is van. Azt hiszem én is így látom, mióta ideköltöztünk Lorelaial. Boldogabb vagyok, így mint valaha voltam.

   Bementünk a házba. April bent is csak ámuldozott a berendezésen, és mindenen. Felmentünk a lépcsőn, és megmutattam neki a vendégszobát, ami most és nagyjából mindig az ő szobája lesz.

- Ez a tiéd. – nyitottam be. – Lorelai vett neked ágyneműt, remélem tetszik. A szekrény üres, belepakolhatsz. A fürdőben találsz vendégtörölközőt és még papucsot is.

- Hűha, okés, köszi.

- Lorelai imád vásárolni, de azért remélte, hogy nem vitte túlzásba. – kuncogtam. – A kávézóban ebédelünk, odajön ő is. De majd csak egy óra múlva addig, nyugodtan rendezkedj be, nem sürgetlek.

- Ó nem, most nem akarok pakolászni, menjünk most a falatozóba. – vigyorodott el. – Ha lehet. Iszonyú régen jártam ott, és szeretnék találkozni a többiekkel.

- Oh… hát, ha akarod, akkor mehetünk. – vontam vállat. Hihetetlen milyen lelkes és hogy máris mennyit változott kevesebb, mint fél év alatt.

(Rory)

Nem is telt olyan sok időbe mire elbicegnem a kávézóig. Normális esetben öt perc alatt ott vagyok, de mankóval, úgy húsz percet számoltam. Ebből lefaragtam ötöt. Miután túltettem azon, hogy milyen büszke is vagyok magamra, megmáztam a lépcsőt, és bementem.

- Rory, Szívem, de jó, hogy látlak! – pattant fel Patty az ablak melletti asztaltól, és csontropogtató ölelésben részesített. – Hogy vagy?

- Nagyon jól köszönöm. – mondtam miután elengedett. – Elvileg még pihenek, de muszáj volt idejönnöm, már hiányzott ez a hely.

- Meghiszem azt. – kacsintott rám.

Patty után megrohamozott Kirk is, és mondta, hogy szívesen felajánlja gondozói szolgálatait, ha bármire szükségem lenne. Miután ezt udvariasan visszautasítottam, jött Lulu, hogy megölelgessen, majd Gipsy és végül Babette szájából hangzott el a megmentő mondat:

- Jól van, most már hagyjátok szegény lányt, hiszen enni jött.

Mindenki szabadkozva ült vissza a helyére és hagytak kibontakozni. Csak azt nem tudják, hogy Babette, szinte minden nap átjön, hogy főzzön nekem egy bögre kakaót, és hogy megkérdezze, hogy vagyok. De nem bántam. Örültem, hogy mindenki törődik velem.

 - Nocsak, Rory! – kiáltott fel Ceaser. – Mit hozhatok neked?

- Áfonyás palacsintát kérek és egy kávét. – rendeltem, majd leültem a pultoz legközelebb eső, egyetlen szabad asztalhoz.

Úgy volt, hogy Lane is ilyen tájt jön ide, de egyelőre még nincs itt. Viszont éhen haltam. Míg vártam, a magammal hozott újságot olvastam, majd egyszer csak nyílott az ajtó és bár nem Lane lépett be rajta, mégis örültem.

- Luke, April! – szóltam rájuk, mert nem tudtam volna túl gyorsan felállni.

- Rory! – örvendezett April, majd idesietett és megölelt. – De örülök, hogy látlak.

- Én is. – mosolyogtam. – Szia, Luke!

- Helló, Rory. – viszonozta a köszönésemet, miközben a kabátjából hámozta ki magát. – Hogyhogy te itt?

- Unatkoztam otthon és már hiányzott a kávézó.

- Ugye? Nekem is. – mondta April. – Hallottam mi történt veled. Jól vagy most már?

- Igen sokkal jobban. – biztosítottam róla. – Na de ülj le, beszélgetünk, egy kicsit, hogy ne unatkozz.

- Én itt sose unatkozom. – mondta, de azért leült szemben velem.

- Hogy tetszik, a ház? – érdeklődtem. – Jó nagy, igaz?

- Hatalmas. – kontrázott rá. – De nagyon szép. A szobám is tetszik. Na meg a kert!

- Nem semmi, mi? – kuncogtam. – Ugyanígy reagáltam mikor először jártam ott. De jó hely.

- És hallom te most a régi házatokban élsz a barátoddal.

- Igen, Logannel. – feleltem. – Szükségünk volt egy helyre, és mivel anyáék úgyis költöztek kapóra jött. Na meg a házunktól sem akartunk megválni.

- Elhiszem. – bólogatott megértően. – Én sem szívesen költöztem ki Új-Mexikóba, de muszáj volt.

- Milyen ott?

- Egész jó. – ingatta a fejét. – Az osztálytársaim nagy része kedves, segítőkész, a tanárok is elmennek. Maga a környék is szép, és jó, de sokszor van még mindig honvágyam.

- Hát persze. –bólintottam. – Mikor én kimentem dolgozni külföldre nekem is hiányzott itt minden.

- Luke mesélt róla. – jegyezte meg. – De mondta, hogy már új állásod van.

- Igen, ünnepek után, hétfőn kezdek. – vigyorodtam el. – Már alig várom.

- Majd egyszer én is szeretnék dolgozni, de addig még pár évet várnom kell. – húzta a száját. - Szívesen lennék tanár. Biológia, vagy akár földrajz.

- Nekem ezek valahogy sosem tartoztak, a kedvenceim közé, de ha te szereted őket, akkor rajta! – bíztattam. – Jó tanuló vagy, igaz?

- Igen.

- Akkor rengeteg lehetőség áll előtted. – kacsintottam. – Választhatsz. Új-Mexikóban is biztos van egy csomó egyetem. De még van három éved, hogy eldöntsd. Jól számoltam?

- Igen, még csak idén kezdtem a gimnázium első évét. – bólintott.

Ekkor lépett hozzánk Luke egy tányérral és egy bögrével.

- A palacsinta, és a kávé. – mondta mellé. – Jó étvágyat Rory! April, hozzak neked valamit?

- Csak egy üdítőt, apa, köszi.

- Máris.

 Azzal már fordult is vissza a konyhára

- És, várod már az ünnepeket? – kérdeztem tőle.

- Igen, a Karácsony a kedvenc ünnepem. – mosolygott.

- Élvezni fogod. – jelentettem ki. – Stars Hollow-ban mindig minden ünnep nagy muri. Én szeretem.

- Kíváncsivá tettél.

- Ez volt a célom. – nevettem, majd nekiláttam a késői reggelimnek, miközben Luke kihozta April italát.

Ismét nyílt az ajtó, és most már barátnőm jött be rajta. Arca kipirult, haja copfba összekötve. Látszik, hogy sietett, mert zihált is.

- Jaj, helló bocsi csak… April! – csodálkozott el, mikor a lány hátrafordult, és ő meglátta.

- Lane, de jó! – April felállt, hogy átölelje barátnőmet. – Téged is ezer éve nem láttalak.

- Ez így van, hogy vagy, Kicsim? – kérdezte. Olyan volt a hangja, mint egy igazi anyukáé. Büszke voltam rá.

- Jól, köszönöm, és te? – kérdezett vissza April. – Majd szeretném látni a kicsiket, Luke mesélt róluk.

- Megbeszélünk egy napot és akkor átjössz megnézni őket, rendben?

- Oké, kíváncsi vagyok mennyit nőttek!
- Rengeteget. – forgatta a szemét Lane gondterhelten. – Már izomláz van a karomban.

Erre már mindhárman nevettünk.

- Luke nem is mondta, hogy jössz. – ráncolta a homlokát Lane. – Mondjuk rég beszéltem vele úgy igazán. Itt töltöd a Karácsonyt?

- Még szép! – mosolygott a lány boldogan. – Alig várom.

- Na, helyes!

April félreállt az asztaltól, majd így szólt.

- Na, hagylak benneteket, beszélgetni.

- Maradhatsz nyugodtan, húzz ide egy széket. – ajánlottam.

- Nem szeretnék zavarni, és amúgy is megígértem apunak hogy besegítek. – válaszolta. – Majd találkozunk még.

- Ez egész biztos. – feleltük.

April itt is hagyott bennünket, hogy a pult mögé vegye az irányt, és ekkor Lane hozzám fordult.

- Bocsi, hogy késtem, de most sikerült őket elaltatnom. – szabadkozott. – Mindegyiknek hisztis napja volt. Anyám vigyáz most rájuk egész nap, mert este Zac elé megyek a reptérre.

- Naa, szóval végre hazajön? – mosolyogtam.

- Igen-igen már nagyon várom. – Látszott a csillogó szemén, hogy tényleg így van. – Nem hosszabbítják tovább az idejét, ugyanis Karácsony van, és a gitáros is visszatért, úgyhogy…

- Na az jó. Majd az ünnepek után egyszer beülhetnénk valahová négyesben.

- Jó ötlet! – értett egyet. – Logan hogy van? Dolgozik?

- Ahogy azt kell. –vigyorogtam. – Végre talált egy állást, és minden oké. Hétfőn én is kezdek már az újságnál, amiről a múltkor meséltem.

- Igen emlékszem. – bólintott. – Izgulsz már?

- Csak kellemesen. – feleltem. – Vasárnap leszek szerintem igazán ideges, amire még a másnaposság is rá fog tenni egy lapáttal. – nevettem el magam.

- Igen, Lorelai esküvője. – vigyorgott Lane. – Az nagy buli lesz, ahogy benneteket ismerlek. Sajnálom, hogy én nem tudok majd veletek hajnalig tivornyázni.

- Majd az enyémen, Drágám. – nevettem.

- Megbeszéltük. – kuncogott.

- Ja, amúgy bocsi, hogy én már rendeltem, csak éhes voltam már. – böktem a palacsintámra, aminek alig a fele fogyott csak el.

- Ja, semmi baj, én úgyis ettem otthon, csak kávét iszok. – legyintett. – És Lorelai várja már a Nagy Napot?

- Várja bizony. Most délutánonként a szervezéssel van elfoglalva, minden nap a nagyihoz jár, hogy megbeszéljenek mindent.

- Anya-lánya kötődés. – vont vállat.

- Igen, náluk későn kezdődött, de határozottan elkezdődött. – mondtam. - És ez jó dolog.

- Nahát, Lane elszabadultál? – lépett ide Luke. – Örülök, hogy jöttél. Mit hozhatok?

- Csak egy nagy bögre Luke-kávét, légyszi. – rendelt barátnőm.

- Enni nem is kérsz?

- Ettem otthon, köszi.

Luke eltette a céduláját, tekintve, hogy ezt felesleges volt felírnia, majd a pult mögé lépett, hogy töltsön kávét.

- Hiányoztál már. – mosolygott rám Lane őszintén.

- Te is nekem. – feleltem rá. – Jó hogy ez ma összejött.

- Így van. Legalább láthatom a gipszedet. – nézett le az asztal lábához. – Még senki nem írta alá? Szégyen és gyalázat! Lehetek az első? Luke, kérek egy filcet is a kávé mellé!

És akkor láttam meg, hogy amitől tartottam nem igazolódott be. Lane attól, hogy anya lett, ugyanaz a lány volt, ugyanúgy a barátnőm.

(Lorelai)

Ültünk anyámmal a hatalmas étkezőasztalnál, amit beterítettünk, egy csomó papírral és mappával. A készülődés sok rendetlenséggel, írogatással és kávéval jár, ezt már megtudtam.

- Nagyon jól haladunk. – jelentette ki. – Az ülésrend megfelel így?

Kezembe vettem a mappát, a terem tervrajzával. Végigfutattam a szemem a neveken, majd néhányat kicserélve visszaadtam anyának.

- Köszönöm. – Vette át. – A tortát, és a díszítést megbeszéltük, virágokat is, ugye?

- Igen azokat is. – feleltem. – Elképzelhető, hogy végeztünk? – ámultam el. Pár napja még ez a tenger sok dolog végeláthatatlannak tűnt és attól féltem szombatig be sem fejezzük a szervezést.

- Igen azt hiszem. – mondta. – A próba vacsora lehet itt nálunk? Ezt még meg akartam kérdezni, mert már mindent megbeszéltünk, csak a helyszínt nem.

- Ha nektek nem probléma…

- Lorelai, megszámlálhatatlan partit tartottunk már itt, miért okozna gondot? – forgatta meg a szemét.

- Nem tudom, csak megkérdeztem. – Magam sem tudtam miért. – Akkor azt megköszönnénk.

- Tartunk egy rendhagyó péntek esti vacsorát. – kuncogott fel. Érdekes megközelítés volt. – Azt hiszem akkor mindent megbeszéltünk, kérsz még egy kávét, vagy pogácsát?

- Nem köszi, anya, mennem kell. – emelkedtem fel a székről. – Luke-kal és a lányával ebédelek .

- Igen? – mosolyodott el. – Milyen a kislány?

- Már nem is olyan kicsi, 14 éves. De aranyos, olyan okos, mint Rory, nagyon megkedveltem.

- Ennek örülök. – mondta, miközben nekiálltunk összerakni a papírokat. – Azt mondtad már nem élnek itthon az anyjával…

- Nem, Új-Mexikóban élnek, de nálunk tölti a Karácsonyt, és így az esküvőnkön is itt tud lenni. - feleltem. – Szóval ott majd ti is találkozhattok vele.

- Már várom. – Úgy látszott tényleg így volt. – Menj csak nyugodtan, ezt majd én összerakom.

- Biztos?

- Persze, úgyis van egy rendszerem. – legyintett. – Kikísérlek.

Azzal elindultunk kifelé.

- Puszilom apát. – mondtam, majd felvettem a kabátomat, és miután elköszöntem anyámtól, kiléptem az ajtón, a hóba.

Kocsival Luke kávézójáig vezettem. Szerencsére az utakat már felsózták, most nem volt probléma a közlekedéssel.

Már vártam, hogy találkozzak Aprillel, régen láttam. Leparkoltam az út szélén, és bementem a falatozóba. Aprilt egyelőre nem láttam, viszont nagy volt a meglepődésem, mikor lányom ott ült az egyik asztalnál, Lannel.

- Rory? – mosolyogtam rá, és odalépve adtam neki egy puszit. – Mit keresel itt Szívem?

- Nem tudtam otthon ülni, így találkoztam Lannel. – magyarázta.

- Jól tetted, szia Lane! – üdvözöltem őt is. – Hogy vagy? Fiúk megvannak?

- Meg-meg. – vigyorgott boldogan. – Hisztiznek, és másznak állandóan, de azért imádnivalók.

- Majd egyik nap átnézek, meglátogatom őket.

Alig fejeztem be a mondatot valaki a nevemet kiáltotta. April sietett felém a pult mögül. Arca kipirult, és rajta egy hatalmas vigyor ült.

- Szervusz April! – öleltem meg. – Csakhogy végre itt vagy!

- Én is ezt mondom. – nevetett. – Már hiányzott StarsHollow.

- Ezt meg is értem. – bólintottam rá. – Bolond az az ember, akinek ez a város ne hiányozna, ha elmegy.

- Egyetértek! Apu is mindjárt jön, csak hátrament a raktárba. – mondta. – Addig üljünk le!

- Jó ötlet. – helyeseltem.

- Mi már úgyis megyünk, ideülhettek. – ajánlotta fel Rory. – Logan nemsokára hazaér, és együtt ebédelünk.

- Jól van, Szívem, vigyázz magadra hazafelé és üdvözlöm Logant!

- Átadom.

Lane és Rory pár perc múlva elhagyták a helyszínt így mi ketten ültünk le az asztalhoz. Luke is nem sokkal később kiért és ő is csatlakozott hozzánk. Az egész ebéd jó volt, sokkal jobb, mint reméltem. Még egy újabb bizonyíték arra, hogy Luke-kal végre tényleg készen álljunk, és egy család legyünk.

(Rory)

Újabb húsz percbe tellett hazavánszorognom. Az ajtó nem volt bezárva, sejtettem, hogy Logan már hazaért.

- Hahó! – kiáltottam be köszönés gyanánt, miközben levettem a kabátomat.

- Szia! – jelent meg Logan az ajtóban. – Már kezdtem aggódni.

- Semmi bajom, csak most nem öt percbe telt eljutni a falatozóig meg vissza. – Adtam neki egy csókot. – Összefutottam Luke lányával is képzeld. Jót beszélgettünk.

- April, ugye, így hívják? – ráncolta a homlokát. Közben leültünk a konyhába, ahol már meg volt terítve.

- Igen. Aranyos kislány. – bólogattam. – Hmm.. mi az ebéd?

- Csináltam sajtkrémlevest, meg sül a krumpli a sütőben. – válaszolta, mialatt kitette az asztalra a lábost. – Merjél.

- Jó illata van. – jegyeztem meg kezembe véve a merőkanalat. – És mi újság volt a munkahelyen?

- Semmi érdekes. – vont vállat. – Viszont Honor felhívott.

- Na, igen?

- Igen, azt mondta hívott téged is, de nem ért el.

- Ja, persze, itthon hagytam a mobilomat. – forgattam a szemem. – És mit mondott?

- Azt, hogy minden rendben. Josh nagyon jól fogadta a dolgot. Ma például könyvtárba ment, hogy kivegyen néhány könyvet ezzel kapcsolatban. – kuncogott, és közben ő is mert magának. – Szerintem meglesznek.

- Na, mondtam én neki, hogy nem lesz semmi baj! – mosolyodtam el. – Nagyon jó szülők lesznek.

- Én is mondtam nekik. Ja és Honor azt mondta, nagyon szépen köszöni a tegnap estét. Megkért, hogy adjam át. Úgy tűnik sokat segítettél neki.

- Csak megnyugtattam, és elmeséltem Lane történetét a gyerekvárással. – vontam vállat. – Örülök, hogy jól vannak, mond meg neki, hogy szívesen.

- Majd te megmondod neki, ugyanis azt is mondta, hogy hívd majd fel, hogy mikor tudtok összefutni. – folytatta.

- Áh, rendben. – nevettem. – Majd ha levették a gipszet, biztos elmegyek vele vásásrolni.

- Örülni fog neki.

- Biztosan. – értettem egyet. – Finom a leves.

- Nem lett olyan rossz, igazad van. – vigyorgott önelégülten. – Szakácsnak kellett volna mennem…

- Még nem késő semmi, Szívem! – viccelődtem tovább.

Úgy tűnik, hogy most tart az idill itt StarsHollowban, amire anyáék esküvője fogja rátenni a pontot. De számomra nem lesz túl felhőtlen-jutott eszembe hirtelen. Hiszen itt lesz Jess is. Nem tudom, hogy fog reagálni megint, ha együtt lát minket Logannel, és nem tudom, én mit fogok reagálni, ha meglátom ismét StarsHollowban. Azt se tudom, mikor érkezik, vagy

 hogy meddig marad. Legbelül tudtam, hogy fölösleges ezen görcsölnöm, mert most boldog vagyok és ezt semmi sem teheti tönkre, de tapasztalatból tudom, hogy az exekkel sosem volt könnyű. 

19. fejezet

Bocsánat, tudom tegnapra ígértem, de közbe jött pár dolog, rengeteg tanulnivalóm, volt. De most hoztam :)
Jó olvasást! :)
Regii

19. fejezet.

Hálás köszönetek

(Logan)

- Te-tessék? – hebegtem, holott már én is sejtettem, hogy ez van. Talán azon rökönyödtem meg, hogy így beigazolódott, amit gondoltam.

- Jól hallottad. – vágta rá. Úgy tűnt nem akarja még egyszer kimondani a lehetségest. – De hát ez… Hogyan?

Most több kérdés is röpködött a fejemben, de egyiket se akartam feltenni a nővéremnek, mert intim kérdések voltak, amiket normális helyzetben nem tennék fel neki.

- Hogy érted, hogy hogyan? – Ez volt az egyetlen diszkrét kérdésem. – Ugye nem kell felvilágosítanalak hogyan fogan meg egy gyerek?

Olyan lesújtó pillantást vetett rám, mint még soha.  Meg is ijedtem tőle.

- Ne nézzél már hülyének! Persze, hogy tudom, hogyan fogan meg csak azt nem értem, hogy nálunk, hogy foganhatott meg!

- Hát…khm… nem gyógyszert szedsz? – kérdeztem bár belevörösödtem, hogy a nővéremtől ilyet kérdezek.

- Igen eredetileg gyógyszert szedtem, de elfogyott, és még nem tudtam elmenni a gyógyszertárba, hogy vegyek ezért a másik lehetőséghez folyamodtunk. – válaszolta, és látszólag ő egyáltalán nem jött zavarba. – A gumihoz. Az megbízható, nem?

- 90%-ig. – mondtam, de azonnal rájöttem, hogy ezzel egyáltalán nem nyugtattam meg, sőt pont az ellenkezőjét sikerült elérnem vele.

- Csak?? – A hangja vagy két oktávval feljebb csúszott. – Az nem elég. Egy embernek az nem elég! Az ember ilyenben szeretne 100%-ra menni, érted?

- Jó, Honor próbálj meg megnyugodni. – tettem a kezére a kezemet. – Ne idegeskedj, mert azzal nem oldasz meg semmit. Mielőtt pánikba esnél a feltételezésektől, menj el és vegyél egy tesztet. Aztán menj haza és beszéld meg ezt Josh-sal.

- Oké. – vett egy nagy levegőt. – Jó ötlet. Oké. – felállt és levette a kabátját a szék támlájáról. – Majd… majd felhívlak. – Azzal fogta a táskáját és kiviharzott a házból.

Én meg csak ültem ott teljes ledöbbenésben. Nagybácsi lehetnék? Honor meg anyuka? Sosem tudtam volna ezt elképzelni.

Hitetlenkedve megcsóváltam a fejemet, aztán felálltam az asztaltól és úgy döntöttem elmegyek Luke-hoz ebédelni.

(Lorelai)

A délutánt Sookiéknál töltöttem. A szállóban most délelőtt mindent elintéztem, és barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy nála uzsonnázzak. Nála persze az uzsonna felért egy rendes vacsorával is, de azt mondta, most hogy otthon kell lennie valamivel le kell kötnie a figyelmét.

- De hát nem éppen azt mondta az orvos, hogy azért nem dolgozhatsz, meg főzhetsz, hogy pihenj? – néztem rá gyanakvóan.

- De igen, csakhogy itthon semmi és senki nem sürget. – magyarázta. – Szép nyugodtan főzök, és közben le is tudok ülni amíg, mondjuk sül a süti, vagy fő a leves ilyesmi.

- Világos.

- Ja, viszont van egy jó hírem. – csillant fel a szeme. – Megvan a baba neve!

- Na, itt vagyok fél órája és még csak most mondod? – csodálkoztam. – Hadd halljam! Hogy fogják hívni a kislányt?

- Liliana Sarah Belbill. – mondta vidáman. – Valószínűleg a Lilianát fogjuk használni, mert az sokkal szebb, de a Sarah is tetszett nekünk, szóval az került a második helyre.

- Szép név mind a kettő! – mosolyogtam. – Hihetetlen hogy megint szülni fogsz!

- Nekem mondod? – forgatta a szemét, de azért mosolygott. – De reméljük utoljára, azért három gyerek bőven elég lesz nekem. És szerintem Jacksonnak is.

- Egészen biztos. – nyugtattam meg. – Két hónap még, igaz?

- Így van. – bólintott. – És már pár nap. De az nem számít, úgyis akkor jön, amikor ő akar. – tette hozzá némi iróniával, de azért megsimogatta a pocakját. – Megint ott leszel a kórházban?

- Hát persze! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ez már egy hagyomány, még jó hogy most is ott leszek.

- Rendben van. – kuncogott. – Szóval Rory ma ment az interjúra? – érdeklődött.

- Igen-igen. – feleltem, majd észbe kapva ránéztem a mobilomra. – Azt mondta, hogy felhív, ha végzett, bár még csak egy órája indult el kábé.

- Nem tudom, meddig tarthat egy ilyen beszélgetés. – vont vállat. – De egy újsághoz való interjú, biztos sokáig.

- Bizonyára. – helyeseltem. – Hány felé indulunk a gyerekekért? - kérdeztem

- Nagyjából húsz perc-fél óra múlva. – mondta. – Miért?

- Mert akkor eszek még egy szelet gyümölcstortát. – vigyorodtam el, és már nyúltam is a kés után. – Állati fincsi lett!

- Örülök neki!

(Logan)

Hallottam, ahogy elfordul a kulcs a zárban. Én már útra készen ültem a szófán, mert húsz perc múlva mennem kellett dolgozni, csak meg akartam várni Rory-t. Meg is érkezett.

- Megkaptam! – kiáltotta, miközben épp hogy beért az ajtón. – A pasival csak beszélgettünk, beszélgettünk és azt vettem észre, hogy egy órával később volt, majd kijelentette, hogy fölösleges napokat várni és azután felhívni, mert már most tudja, hogy enyém lesz az állás!

- Nahát, ez szuper Zseni! – kitártam a karomat, hogy megölelhessen. Még a mankóját is elejtette, annyira ölelt. Megcsókolt majd örvendezve folytatta:

- Végre lesz állásom, végre dolgozhatok, és nem kell országokat átutaznom, ha haza akarok jönni! – közben egész ügyesen kibújt a kabátjából, és elindult a konyha felé. – És a törött lábam se zavarta őket, mert mondtam nekik, hogy egy hét múlva úgyis leveszik. A fizetés is több, mint amire számítottam! És írhatok, amennyit szeretnék!

- Ez fantasztikus! – mosolyogva néztem, ahogy beszélt. – Örülök, hogy örülsz!

- Neked nem kéne amúgy munkába menned? – ráncolta a homlokát.

- Dehogynem, csak meg akartalak várni, hogy mesélj, és hogy én is mesélhessek neked. – feleltem.

- Na, halljuk! – ült le a székre, amin korábban Honor ült. Azóta sem hívott fel, remélem nincs baja.

- Eljött hozzám Honor délelőtt, és beszélgettünk mindenféléről, mikor egyszer csak rosszul lett és kiszaladt a mosdóba. Hányt, és mikor visszajött, kekszet kért tőlem, de nagyon rosszul nézett ki és, végiggondolt minden lehetőséget, ami a rosszullétét okozhatta, majd végül is arra jutott, hogy lehet, hogy terhes.

- Mi? – pislogott. – Terhes? De hát, hogyhogy? Akartak gyereket vagy csak..?

- A nővérem arcából ítélve, nem nagyon tervezték. – mondtam fejcsóválva. – Nem tudom, nagyon meg volt ijedve, és szinte pánikba esett. Mikor sikerült megnyugtatnom elküldtem, hogy vegyen tesztet, aztán beszéljen Josh-sal. Azt mondta majd felhív, de még nem hívott.

- Akkor már elég valószínű, hogy beigazolódott amit, hitt. – húzta a száját. – Mert ha nem lenne az, akkor már rég felhívott volna, megkönnyebbülve, hogy nem terhes.

- Igazad lehet. – bólintottam. – Gondoltam tudnod kell, hogy lehet, hogy nagybácsi leszek.

- Aszta. – Rory még mindig eléggé döbbent arcot vágott. – Ez egy elég… nagy dolog, ha igaz.

- Bizony az. - sóhajtottam, majd felálltam a székről. – Most megyek dolgozni, Kicsim, este jövök. – Adtam neki egy csókot, majd kimentem a hallba a kabátomért. – Ha a vezetékesen hív beszélgess vele, szüksége lesz rá.

- Hát persze. – kiáltotta. – Jó munkát!

- Köszi! – kiabáltam vissza, azzal kiléptem az ajtón, és indultam a munkába.

(Rory)

Néhány régi írásaimat olvastam át, hogy tudjam, mire kell odafigyelnem, ha újra írok újságokba. Elég sok mindenre rájöttem belőle, és írtam is pár új megjegyzést magamnak. Nem sokkal később kihozták a pizzámat, amit egy esti film közben fogyasztottam el. A maradékkal kimankóztam a konyhába és a hűtőbe tettem. Kivettem egy narancslevet is, töltöttem magamnak, majd visszasétáltam a nappaliba. Ám épp, hogy beértem, kopogtatást hallottam az ajtón.

 Letettem a poharamat, szüneteltettem a filmet, majd az ajtóhoz mentem. Mankómra támaszkodva, fél kézzel, kizártam az ajtót és kinyitottam. Legnagyobb meglepetésemre, leendő sógornőm állt előttem.

- Oh, Honor! – meglepődtem, mert nem telefonált, nem is üzent, és mégis itt van. Látszott rajta, hogy nincs jól, az arca fal fehér volt, a szeme piroslott, mintha sírt volna, és a haja is kócosabb volt, mint szokott.

- Szia! – köszönt félszegen. – Bocsi, hogy csak így rátok török, de muszáj volt eljönnöm.

Beengedtem a házba, aztán bezártam mögötte az ajtót. Nem ment beljebb csak megállt az előszoba közepén.

- Semmi baj, úgyis egyedül vagyok. – legyintettem. – Logan dolgozik.

- Ja, igen… persze, el is felejtettem. – mondta, és zavarodottan a hajába túrt. – Hogy van a lábad?

- Jól, habár a mankóval, lassúsági világbajnok lettem, de… már jól vagyok. – próbáltam oldani a feszültséget, humorral. Nem jött össze. Épp csak elmosolyodott. – Baj van, Honor? – tettem fel a kérdést, amire egyértelmű volt a válsz.

- Felteszem Logan mesélte mi minden történt. – sóhajtotta, aztán levette a kabátját.

- Igen, elmesélte. – feleltem. – Szóval… vettél tesztet? Gyereket vársz?

Bólogatott csak, nem szólt semmit.

- Gyere, üljünk le. – javasoltam, és elindultam befelé, mert egyrészt nem volt túl kényelmes a mankómra támaszkodva ácsorogni, másrészt meg féltem, hogyha itt kezdünk el beszélgetni róla, összeesik.

 Leültünk a kanapéra. Egy darabig nem szólt semmit, csak nézett ki a fejéből.

- Honor?

- Elmentem, és vettem egy tesztet. – mondta csöndesen. – Pozitív lett. Csak ültem otthon, a fürdőszobában. Vagy egy órán keresztül. Mindenen járt az agyam. Aztán fogtam magam és idejöttem.

Döbbenten néztem rá.

- Joshnak nem is szóltál róla?

- Nem, mert még dolgozott és, valakinek el kellett mondanom. – mondta bűnbánóan. – Azt hittem Logan is itthon van, ne haragudj, hogy most neked kell…

- Ugyan már, Honor, itthon ülök, és filmeket nézek meg eszek, mert jövő hétig mást nem tudok csinálni. Szívesen meghallgatlak, és segítek, amiben tudok.

- Köszönöm. – nézett rám hálásan.

- Igazából, nem értem miért estél így kétségbe. – vallottam be pár perc csend után. – Azt értem, hogy most kezdenél el dolgozni, és Josh-sal is csak nemrég házasodtatok össze, de te is már lassan harminc éves leszel, annyira nem korai a gyerek.

- Ezt tudom, persze. – mondta, mintha ez magától értetődő lenne. – Tudod hányszor jutott már eszembe? Elképzeltem milyen lenne egy gyerekkel az életünk, és szerintem Joshnak se lenne vele baja, bár nem tudom… Szerintem nem. De aztán elvetettem ezt a lehetőséget.

- De miért?

- Mert szörnyű anya lennék. – fakadt ki. – Eddig mindig megszoktam, hogy csak magamról kell gondoskodnom. Nem vagyok ápolónő, és a szüleimet sem kellett ellátnom sose. Josh is ritkán beteg, és ha az is dokihoz megy és kikúrálja magát, sosem kellett bevinnem neki a forró teát, vagy a gyógyszert. Nincsenek olyan ismerőseim, akiknek gyerekük van és vigyáznom kéne rájuk. Semmi közöm a gyerekekhez, még egy hajat se tudok befonni.

- Honor. – csóváltam a fejem. – Figyelj, elmesélek valamit. A barátnőm, aki itt lakik Stars Hollow-ban. Pár hónapja, lassan fél éve házasodott össze a barátjával. 21 évesesek. Elmentek nászútra, és Lane véletlenül teherbe esett. Nagyon megijedt mikor megtudta, ő is pánikba esett, mert ő még csak 21 volt. Semmit nem tudott a gyerekekről, testvére sem volt, és egyik rokona se lakott a közelben. De volt egy-két barátja, köztük én, az anyám, és a mamája, akik sokat segítettek neki, tanácsokkal láttuk el, könyveket olvasott, és 9 hónapja volt mindent kitapasztalni. Nemrég megszülettek az ikrei, és nagyon boldogok. Belerázódtak, simán a szülőségbe és már semmi problémájuk nincs.

  Honor pár percig egy szót sem szólt, csak emésztgette a hallottakat. Aztán végül rám nézett, és ennyit kérdezett:

- Ugye most nem csak kitaláltad, hogy megnyugtass? – Egy kissé elmosolyodott, ebből tudtam, hogy nagyjából visszatért a humorérzéke.

- Elhiheted, hogy nem. – mosolyogtam vissza. – Elvihetlek hozzájuk, igazolhatja ezt neked.

- Nem kell, köszi. – rázta meg a fejét. – És ha nem leszek anyának való? Ha a gyerekem utálni fog?

- Ez biztos nem így lesz. – tettem a vállára a kezem. – És ha az elején mégis lennének nagyobb nehézségeitek, rájöttök, hogy csináljátok jobban. Ráadásul, ha fiad lesz, meg sem kell tanulnod hajat fonni.

  Hálásan nézett rám, majd szorosan megölelt.

- Köszönöm! – hálálkodott. – Azt is, hogy a sógornőm leszel, meg, hogy a barátnőm vagy.

- Nagyon szívesen!

Elengedtük egymást és akkor már könnyes volt a szeme. Talán részben örömkönnyek, részben szomorú könnyek voltak. Nem tudtam eldönteni.

- És még egyszer bocs, hogy csak így rád törtem, meg kiborultam. – szabadkozott, lehajtott fejjel. Sosem láttam még így Honort. Mindig erősnek, elszántnak és vidámnak ismertem, amolyan igazi nőnek. – De ezt az öcsémnek szántam. Viszont rájöttem, hogy te jobb vagy nála ebben. Hiába, hát nőből vagy te is.

- Ez így van. – kacsintottam rá. – És máskor is. Bármikor átjöhetsz, vagy felhívhatsz, rendben?

- Oké. – mosolygott félszegen.

- Nem kérsz egy kis pizzát, vagy valamit inni? – kérdeztem észbe kapva. – Nemrég rendeltem.

- Öö… Nem köszönöm, mennem kell. – mondta, majd felállt az ágyról. – Josh, egy óra múlva hazaér, és… és el kell mondanom neki.

- Ne izgulj, nem lesz semmi baj. – bíztattam, mialatt én is feltápászkodtam. – Szeretitek egymást, úgyhogy minden rendben lesz.

Bólintott majd felvette a kabátját, és elindult kifelé. Utána sántikáltam, hogy kikísérjem.

- Maradj ám, kimegyek egyedül. – legyintett a lábamra nézve. – Szia, Rory! Holnap felhívlak titeket.

- Rendben. – biccentettem. – Szia, Honor!

Becsukta maga mögött az ajtót, én pedig visszabicegtem a szófára, és néhány perc után – amíg megemésztettem a hallottakat, történteket – újra elindítottam a filmet és ott folytattam tevékenységemet ahol abbahagytam. 

(Lorelai)

- Megkapta! – szaladtam be a kávézóba, pár perccel, azután hogy Rory a vonatról felhívott engem. (Vezetni a lába miatt nem tudna még).

- Ki is mit? – nézett ki a konyhából Luke.

- Rory az állást. – zihálva lerogytam a pult bárszékére, és nekiálltam kihámozni magam a kabátomból. – Sikeres volt az interjú. Ünnepek után már dolgozhat is, tehát már jövő héten!

- Na, ez remek! – csapta össze két tenyerét Luke. – Akkor most már jöhet a vacsora?

- Jöhet. – kacsintottam. – Nagyon büszke vagyok rá. Igazi újságíró lesz a lányom. Persze eddig is az volt de, most irodával, számítógéppel, cikkekkel!

- Büszke is lehetsz. – mosolygott vőlegényem miközben letett egy sajtburgert az egyikasztalra. – Én is az vagyok. Holnap mehet a vacsora?

- Megbeszélem velük, és mehet!

- Helyes! Mit kérsz enni?

- Egy sajtburgert, sok krumplival. – vágtam rá, mert az előbb ahogy kivitte a nőnek, azt kívántam meg. – Holnap akkor még vacsi előtt elmegyünk bevásárolni, Aprilnek Karácsonyra, okés?

- Oké. – bólintott. – Szerdán délelőtt 11-kor megyek érte a reptérre.

- Kimennék veled, de szerdán délelőtt megbeszélést tartok a szállóban. – húztam a számat. – De eljöhetnétek ebédelni vele oda, miután lecuccoltatok nálunk. Sookie holnapután úgyis dolgozik egyig, úgyhogy azt csinál, amit csak kérünk.

- Jó ötlet, majd mondom neki. – egyezett bele, majd továbbállt Andrew-hoz, hogy felvegye a rendelését, mert szegény már ott ült mióta bejöttem.

- Itt a sajtburger. – Tette le Ceaser elém a tányért.

- Kösz, Ceaser. – vigyorodtam el, aztán nyomtam egy kis ketchupot a krumplira, és már hozzá is láttam a vacsorámhoz.

A másik történetről

Sziasztok! 

Nem, ez még nem az új fejezet, nem is azzal kapcsolatos habár már készülget. 

Most amiatt a történet miatt írok, amit említettem pár bejegyzéssel ezelőtt. Arról amelyiknek a címe Szívek szállodája - A kezdetektől. Azzal most egy kicsit leálltam, amíg ezt a sztorit ismét írom, ezért arra gondoltam, amikor majd ezt a történetet végleg lezárom, akkor teszem fel majd azokat is szép sorjában. :) 

Addig is élvezzétek ezt a történetet, szerintem olyan csütörtök-péntek magasságában hozom a 19. fejezetet! :) 

Addig is jó hetet Nektek, kitartást! :) 

Puszii 

Regii

18. fejezet

Na sziasztook! :) Ahogy ígértem itt a fejezet! Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá, szóval jó olvasást és véleményeket kérek. :)
További szép hétvégét Mindenkinek! 

18. fejezet

Lehet

(Rory)

  Már délután négy is elmúlt mikor Paris elment. Utána megmozgattam magam egy kicsit, elpakoltam a kínai maradékát, aztán kicsit lepihentem a nappaliban. Azt hiszem elaludtam, mert a következő emlékem az, hogy csörög a telefonom. Összeszedtem maga és felvettem.

- Hálló?

- Szia, Zseni, én vagyok. – hallatszott Logan hangja. – Furcsa a hangod, baj van?

- Semmi csak elaludtam. – nyugtattam meg, bár a hangom még mindig rekedtes volt. – Mi újság?

- Csak gondoltam felhívlak, most indulok majd haza. - mondta. Több mint egy órát aludtam? Alig pár percnek tűnt.

- Rendben. Paris átjött, rendeltünk kínait. Maradt belőle, tudsz azt vacsorázni.

- Jó lesz. – felelte. – Na, akkor leteszem, mert vezetek.

- Oké, várlak.

Letettük, én pedig főztem magamnak egy kávét. Nem csináltam túl erősre, bár az volt a gyanúm, hogy még egy méregerős kávé után is simán tudnék aludni éjszaka.

 Mikor lefőtt a kávém, a bögrével leültem a laptopom mellé. Persze mind ez lassan ment, ugyanis most arra is figyelnem kellett, hogy ne lötyköljem ki a kávé felét a bögréből mire beérek a nappaliba. De sikerült baleset nélkül visszajönnöm. Megnyitottam az e-mail fiókomat, és legnagyobb meglepetésemre, a sok reklám mellett, egy új névről kaptam levelet. Christiane Amanpourtól. Percekig csak pislogtam, mire meg tudtam nyitni.

Kedves Rory Gilmore!

Átnéztem a munkáit, amiket átküldött nekem. Nem volt kevés, de sikerült néhány igen jót elolvasnom, és remélve, hogy a többi is ilyen remek, amiket még nem olvastam el, bátorkodtam beajánlani Önt egy újságnál, ami szerintem elég jó. A Walligford Daily News-nál, ahol szívesen látnák Önt egy állásinterjún. Nem tudom van-e munkája jelenleg, és tudom, hogy nem akkora napilap, mint a New York Times, de kezdő újságírónak remek lehetőség.  Alulra írtam a telefonszámot, amin hívhatja őket.

Sok szerencsét kívánok!

Christiane Amanpour

Nem akartam hinni a szememnek. Christiane Amanpour beajánlott engem egy nagy napilapnál? Azt sem hittem volna, hogy valóban elolvassa az írásaimat nemhogy még ajánlást is tesz. Nekem!

És ha azt nézzük Wallingford alig fél óra kocsival, nem is és most bármilyen állás jól jönne, még ha csak ideiglenes is, és ha csak kevesebb pénzt kínálnak.

 Mikor felocsúdtam a döbbenetből letettem a bögrémet, és villámgyorsan írtam, egy hála-levelet, aztán beütöttem a telefonszámot és tárcsáztam. Néhány csörgés után fel is vették.

- Wallingford Daily News. Mibe segíthetek?

- Jó estét, én Rory Gilmore vagyok. Christiane Amanpour ajánlott be engem az Önök újságjánál, és megadta a telefonszámot, hogy keressem fel Önöket az állásinterjú miatt. – Féltem, hogy nagyon hadartam és a nő nem is értette mit hadoválok, de egyáltalán nem volt problémája vele.

- Oh, igen Rory Gilmore. – mondta. – Rendben. Hétfő délután két óra megfelel?

- Tökéletesen. – vágtam rá.

- Rendben, akkor keresse fel irodánkat, Wellingtonban azon belül is egy bizonyos Sebastian Harwolt.

Gyorsan lekörmöltem a nevet és a helyet.

- Oké, köszönöm!

Elköszöntünk, majd letettem. Még mindig nem hittem el.

Ebben a pillanatban hallottam a zár kattanását a hallban. Logan hazaért.

- Logan képzeld! – fel akartam pattanni, de aztán eszembe jutott a lábam és kicsit fékeznem kellett a lelkesedésemet, nehogy elessek.

- Mondjad. – mosolygott rám. – Mi történt?

- Christiane Amanpour beajánlott a Wallingford napilapnak! – újságoltam. – Írt egy telefonszámot, felhívtam őket, és hétfőre várnak állásinterjúra.

- Ezt nem mondod?! – Logan mosolya kiszélesedett. – Nagyon örülök neki, Kicsim!

- Én is! – Óvatosan megöleltem, de azért elég erősen ahhoz, hogy érezze az örömömet, majd meg is csókoltam. – A kezemről úgyis leveszik a gipszet már szombaton, úgyhogy hétfőre már csak a lábamon lesz, de az is két hét múlva lekerül. Remélem, ettől még felvennének.

- Hétfőn minden kiderül, de ez mindenképpen nagy dolog!

- Ugye, hogy az? – örvendeztem. – Fel kell… fel kell hívnom anyát! El kell mesélnem mi történt. – És már kaptam is a vezetékes telefon után.

- Csodáltam, hogy nem őt hívtad előbb. – jegyezte meg.

- Nem tudtam volna. – válaszoltam, mialatt már a számát pötyögtem be. – Azelőtt pár perccel tettük le a telefont, hogy megjöttél volna.

(Lorelai)

- Mi ez a nagy mosoly? – kérdezte Luke meglepetten, miután Roryval letettük a telefont.

- Nagy híre volt. – kezdtem izgatottan. – A híres tudósító, akiért rajong és akivel nyáron találkozott a szállóban, megadta a névjegyét akkor, hogy küldje el neki pár írását, és Rory el i küldte őket. Ma kapott egy e-mailt, hogy Christiane Amanpour beajánlotta egy napilaphoz!

- Nahát, ez nagyon jó hír!

- Az bizony. – helyeseltem büszkén. Az én lányom! – És ráadásul a napilap Wallinfordban van, ami alig fél órányira van Stars Hollowtól. Hétfőn megy interjúra.

- Tudtam én, hogy Rory nem marad sokáig állás nélkül. – jelentette ki. – Okos és tehetséges lány, ráadásul minden oldalról bebiztosította magát. Önéletrajzok, kapcsolatok… azon csodálkoztam volna, ha nem talál semmit.

- Igen. – bólintottam. – És közel van, állítólag a fizetés pont elég egy kezdő újságírónak és ez neki is bőven elég. Végre kezd összeállni minden.

- Tudod mit? Holnap menjünk el vacsorázni négyesben. Te, én, Rory, Logan. – vetette fel vőlegényem. – Megérdemli, ez egy nagy lehetőség.

- Halasszuk inkább az utánra a vacsorát, hogy megkapta az állást, ne igyunk előre a medve bőrére. – mosolyogtam a lelkesedésén. – De ide attól még áthívhatjuk őket. Te főznél, és meg szórakoztatnék, ahogy lenni szokott. Mit szólsz?

- Igazad van, jó ötlet. – egyezett bele. – Remélem, összejön neki.

Én is reméltem. Megdolgozott érte. És legalább meg sem kell válnom tőle, mint legutóbb.

(Rory)

Szombatra még hidegebbre fordult az idő, és sikeresen meg is fáztam, de már boldog voltam. A kórházból jöttünk ki Logannel, és a karomon már nem volt gipsz.

- Kap levegőt a kezem. – Úgy nézegettem mintha új kart kaptam volna a régi helyett. Furcsa volt, újra gipsz nélkül látni.

- Igen, ez azzal jár, ha leveszik a gipszet. – vigyorgott Logan. – Már csak két hét, és olyan leszel, mint régen.

- Bizony. – Már alig vártam. – De azért nem mondhatod, hogy nem vagyok ügyes. Már tök jól megyek mankóval is.

- Olimpiai díjat adnának, ha lenne „Törött lábúak, mankós közlekedése” című verseny. – nevetett. – De kétségtelenül jól megy.

- Köszönöm az elismerést!

Beültünk a kocsiba, Logan indított majd végre elmentünk a kórház területéről.

- Beüljünk valahová enni? – kérdezte.

- Aha, a Szitakötőbe, ha lehet. – mondtam neki, miközben a rádiót kapcsolgattam, hátha találok egy rendes adót. – Megígértem anyának, hogy ma miután leveszik a gipszet vele ebédelünk. Azóta nem láttam, mióta együtt vacsoráztunk kedden.

- Rendben. – bólintott. – De ehhez sajnos hozzá kell szoknod. Külön élsz tőle. Évek óta.

- Tudom, de eddig úgy éltünk külön, hogy messzebb voltam. Most megy itt élünk egymástól egy köpésre, és furcsa, hogy napokig nem látom. – magyaráztam.

- Majd hozzászoksz.

Bekanyarodtunk a Szitakötő Szálló utcájába, majd pár perc múlva, Logan leparkolt a parkolóban. Kiszálltunk és bementünk a hátsó ajtón. Ez közelebb volt, mint a bejárat.

- Hahó. – szóltam be, mikor kinyitottam ajtót.

- Rhory? – lépett ki Michele az irodából. – Rhég láttalak.

- Igen, tudom. – húztam el a számat bűntudatosan. – Hogy vagy?

- Nazson jól, te is? – kérdezett vissza, de aztán a szeme rávándorolt a mankómra, meg a gipszemre. – ’abárh ez nem éppen jó kérhdés volt.

- Ettől függetlenül jól vagyok. – vontam vállat. – Találkoztál már a vőlegényemmel, Logannel?

- Nem ’inném. – rázta a fejét majd bemutatkozott és kezet nyújtott. Logan is így tett, aztán Michele ment a dolgára, mi meg leültünk az étkezőben. Anya pár perccel később ideért, és ő is leült közénk.

- A menünk ma nagyon jó. – ajánlotta, mikor látta, hogy az étlapot bújjuk. – Sookie remekül

készíti a csirkét.

- Jó ötlet. – mondtuk, és végül is az mellett döntöttünk.

- Na és milyen érzés, hogy megszabadultál tőle? – kérdezte miközben a kezemre bökött, amin már nem volt gipsz.

- Nagyon tetszik neki. – vigyorgott Logan. – Idefelé végig azt tapogatta, és csodálkozott, hogy ilyen volt-e a keze előtte is.

- Jó, hát másképp nézet ki. – mentegetőztem, de nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Ha más is lett, majd megszokja a szemed, Szívem. – viccelődött anya.

Az egész ebéd jól telt, beszélgettünk, nevettünk és persze dicsértük Sookie menüjét, amikor kijött, hogy minden rendben van-e.

- Hallom állásinterjúra mész. – mosolygott rám. – Csak úgy kapkodnak utánad látod?

- Meg is értem, nagyon jól ír. – kacsintott rám vőlegényem. – Olvastad már az írásait, Sookie?

- Néhányat igen. – bólintott a kérdezett. – Tetszettek.

Ekkor megcsörrent Logan telefonja, ezért elnézést kért, majd felállt és kiment telefonálni.

- Na de én vissza is megyek, mert lassan haza kell mennem. – forgatta a szemét. – Napi 3 órát lehet csak a konyhában, hát mit gondolt a doki?

- Azt, hogy terhes vagy. – mondta anya. – Vagy rosszul gondolja?

- Azt nem, de azért séf is vagyok!

- Már csak pár hónap Sookie, aztán annyit dolgozhatsz, amennyit bírsz. – nyugtattam meg.

- Tudom, bocsi. – szabadkozott, majd elköszönt tőlünk és visszasietett a konyhába. Logan váltotta le őt. Kicsit zaklatottnak tűnt mikor visszaért, és leült.

- Ki volt az? – ráncoltam a homlokomat.

- A nővérem. – felelte. – Azt mondta anyámék, többször emlegetik neki, mikor találkoznak, hogy el akarnak jönni az esküvőnkre, de Honor azt mondta nekik, hogyha ezt szeretnék, azt személyesen kell elmondaniuk. De szerintem nem lesz hozzá merszük.

- Ó, nahát. – pislogtam.

- Ez végül is érthető. – szólt anya. – Elvégre a szüleid.

- Persze, csak annyi már nincs bennük, hogy ezt ők közöljék velünk. – mutatott kettőnkre. – Pedig tudják a számomat, tudják hol lakunk.

- Lehet, hogy egyszer csak eljönnek. – vélekedtem. – Várjunk pár napot szerintem. Lehet, hogy megváltoztak és el fognak jönni.

- Nehéz elhinni, de lehet. – vont vállat Logan de láttam, hogy még ezen jár az agya.

- A szülőkkel sosem könnyű, ez bizonyított tény. – vigasztalta anya. – Mi azért mindig itt leszünk neked.

- Hálás vagyok. – mosolyodott el Logan.

- Ó nézzétek, megjött az ebédünk. – váltott témát anya mikor meglátta a pincéreket. – Jó étvágyat!

(Logan)

- Hol van Rory? – kérdezte Honor. Ő és én az asztalnál ültünk és kávéztunk. Ellátogatott hozzám, neki is szabad volt a délelőttje meg nekem is.

- Állásinterjún. – feleltem. – Beajánlották egy közeli város lapjához, és most ott van.

- Na az jól hangzik. – mondta elismerően. – De azért reménykedtem, hogy találkozom vele. – húzta el a száját. – Rég láttam.

- Ő is biztos szeretne látni. Majd mondom neki, hogy hívjon fel, elmehetnétek valahová. – vetettem fel.

- Szuper lenne! – lelkesült nővérem. – Elviszem vásárolni!

- Majd ha már tud rendesen járni elviheted. – kuncogtam. – A lábán még mindig járógipsz van.

- Szegénykém. – biggyesztette le az ajkát. – De azért jobban van az óta?

- Remekül van. – biztosítottam róla. – Vidám, és jókedvű, mint régen.

- Sejtettem. – kortyolt a kávéjából, de a bögre fölött egy huncut mosollyal nézett rám. – Jó menyasszonyt fogtál ki, Öcsikém!

- Tudom. – mosolyogtam, majd felsóhajtottam. – Anyuékkal beszéltél mostanában?

- Igen. – válaszolta óvatosan. – De semmi újság. Most nem is említettek titeket. Az óta, mióta közöltem, hogy személyesen béküljenek ki veled, nem beszélnek erről a témáról.

 A fejemet csóváltam. Miért lepődöm meg?

- És ezen kívül?

- A régi dolgok. – vont vállat hanyagul. – Apa dolgozik, mint egy eszelős, anya meg rendezvényekre jár, vásárol, meg ilyenek.

- Nem változott semmi náluk. – vontam le a következtetést.

- Ez így van. – bólintott. – De tudom, hogy hiányzol nekik. És azt is, hogy neked is hiányoznak ők.

- Csak rossz érzés. – morogtam a kávém fölött. – Nem értem, miért nem tudják elfogadni ami most van.

- Ahhoz hogy megértsd, mi jár a fejükben, az sem lenne elég, ha gondolatolvasó lennél. Szóval ne is próbáld megérteni. Tudom, hogy fontosak neked, de ha mindketten makacsok vagytok, nincs mit tenni…

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokom.

- Úgy hogy te is bármikor visszamehetnél oda, hogy ezt megbeszéld velük, mégis inkább fősz a saját levedben. Szerintem, ha hazamennél, leülnél velük és kibékülnétek, még azt is elfogadnák, hogy elveszed Rory-t. Vagy nem lehetséges?

- Nem tudom, de az ő térfelükön van a labda. Én nem mehetek át érte, hogy újra eldobjam. Nekik kell.

- Ők is ezt hiszik, szerintem ez itt a baj. – mutatott rá Honor. – De tudod mit? Feladom. Ha így akarjátok csinálni, így csináljátok, én már nem szólok bele. De szerintem mindhárman rosszul csináljátok.

 Erre csak egy hümmögés volt a válaszom. Nem tudtam mit mondhatnék. Valahol igaza volt, de valahol egyáltalán nem.

- Megvagytok Josh-sal? – érdeklődtem más vizekre evezve.

- Nagyon jól. – mondta boldog mosollyal. – Főzni tanulok, ő meg dolgozik. De én is keresek munkát, csak nem igazán találok…még. Nem adom fel.

- Helyes!

- Szóval ez Rory anyjának a régi háza? – nézett körül. – Szép.

- Igen, Rory itt nőtt fel. – válaszoltam.

- El tudom képzelni itt. – jegyezte meg, aztán rám szegezte a tekintetét. – Téged is vele együtt.

- Én is. – értettem egyet vele. – Nagyon szép ház, és otthonos, nem olyan hely ahol eddig laktam és ez a jó benne… Honor? – Mikor ránéztem láttam, hogy elfehéredik és furcsa lesz az arckifejezése. – Honor?

- Hol van a mosdó? – kérdezte elhaló hangon, majd a szája elé tette a kezét.

- Kimész és itt jobbra. – mondtam gyorsan, mert rájöttem, hogy hányingere lett. Ő már szaladt is majd csak egy ajtócsapódás hallatszott, és onnantól nem hallottam semmit, csak azt mikor Honor lehúzta a wc-t.

  Mi lehetett rossz? – néztem bele a kávésbögrémbe mintha látnék benne valami furcsát. Talán a tej? De nekem semmi bajom, és az különben sem jönne ki ilyen hamar. Rosszat reggelizett?

 Nyílott az ajtó és a nővérem visszatért. Még rosszabbul nézett ki, mint mikor bement, és úgy rogyott le a székre, mint egy 80 éves.

- Uh… - nyögte és félretolta a kávésbögréjét. – Nincs valami kekszetek, vagy ilyesmi? – kérdezte.

- Megnézem. – Felálltam, a szekrényhez léptem és kutatni kezdtem benne. – Mi történt? Rosszul érezted magad?

- Annyira nem… egyszer csak jött. – sóhajtott fel. – De most nagyon szar.

- Találtam kekszet. – vettem ki a zacskót, majd kiöntöttem egy tálba és elé tettem. – Nem ettél reggelire valami romlottat?

- Nem is reggeliztem. – mondta, a kekszen nyámmogva. – Az első dolog, amit ma ettem, az a muffin volt amit a kávéhoz adtál nekem.

- Nekem semmi bajom szóval tuti, hogy nem az volt. – ráncoltam a homlokom. – Akkor nincs ötletem.

  Elgondolkodott egy percre, majd kikerekedtek a szemei.

- Mi az? – kérdeztem rögtön.

- Css. – tartotta fel a mutatóujját, majd behunyta a szemét. Csak a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Mintha magában számolna.

Pár perc után szólalt csak meg, de addigra sejtettem már hogy mit fog mondani. Érdekes módon az én gyomrom ugrott görcsbe tőle.

- Logan… - hebegte, majd kétségbeesetten rám nézett. – Lehet… Lehet hogy terhes vagyok