19. fejezet

Bocsánat, tudom tegnapra ígértem, de közbe jött pár dolog, rengeteg tanulnivalóm, volt. De most hoztam :)
Jó olvasást! :)
Regii

19. fejezet.

Hálás köszönetek

(Logan)

- Te-tessék? – hebegtem, holott már én is sejtettem, hogy ez van. Talán azon rökönyödtem meg, hogy így beigazolódott, amit gondoltam.

- Jól hallottad. – vágta rá. Úgy tűnt nem akarja még egyszer kimondani a lehetségest. – De hát ez… Hogyan?

Most több kérdés is röpködött a fejemben, de egyiket se akartam feltenni a nővéremnek, mert intim kérdések voltak, amiket normális helyzetben nem tennék fel neki.

- Hogy érted, hogy hogyan? – Ez volt az egyetlen diszkrét kérdésem. – Ugye nem kell felvilágosítanalak hogyan fogan meg egy gyerek?

Olyan lesújtó pillantást vetett rám, mint még soha.  Meg is ijedtem tőle.

- Ne nézzél már hülyének! Persze, hogy tudom, hogyan fogan meg csak azt nem értem, hogy nálunk, hogy foganhatott meg!

- Hát…khm… nem gyógyszert szedsz? – kérdeztem bár belevörösödtem, hogy a nővéremtől ilyet kérdezek.

- Igen eredetileg gyógyszert szedtem, de elfogyott, és még nem tudtam elmenni a gyógyszertárba, hogy vegyek ezért a másik lehetőséghez folyamodtunk. – válaszolta, és látszólag ő egyáltalán nem jött zavarba. – A gumihoz. Az megbízható, nem?

- 90%-ig. – mondtam, de azonnal rájöttem, hogy ezzel egyáltalán nem nyugtattam meg, sőt pont az ellenkezőjét sikerült elérnem vele.

- Csak?? – A hangja vagy két oktávval feljebb csúszott. – Az nem elég. Egy embernek az nem elég! Az ember ilyenben szeretne 100%-ra menni, érted?

- Jó, Honor próbálj meg megnyugodni. – tettem a kezére a kezemet. – Ne idegeskedj, mert azzal nem oldasz meg semmit. Mielőtt pánikba esnél a feltételezésektől, menj el és vegyél egy tesztet. Aztán menj haza és beszéld meg ezt Josh-sal.

- Oké. – vett egy nagy levegőt. – Jó ötlet. Oké. – felállt és levette a kabátját a szék támlájáról. – Majd… majd felhívlak. – Azzal fogta a táskáját és kiviharzott a házból.

Én meg csak ültem ott teljes ledöbbenésben. Nagybácsi lehetnék? Honor meg anyuka? Sosem tudtam volna ezt elképzelni.

Hitetlenkedve megcsóváltam a fejemet, aztán felálltam az asztaltól és úgy döntöttem elmegyek Luke-hoz ebédelni.

(Lorelai)

A délutánt Sookiéknál töltöttem. A szállóban most délelőtt mindent elintéztem, és barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy nála uzsonnázzak. Nála persze az uzsonna felért egy rendes vacsorával is, de azt mondta, most hogy otthon kell lennie valamivel le kell kötnie a figyelmét.

- De hát nem éppen azt mondta az orvos, hogy azért nem dolgozhatsz, meg főzhetsz, hogy pihenj? – néztem rá gyanakvóan.

- De igen, csakhogy itthon semmi és senki nem sürget. – magyarázta. – Szép nyugodtan főzök, és közben le is tudok ülni amíg, mondjuk sül a süti, vagy fő a leves ilyesmi.

- Világos.

- Ja, viszont van egy jó hírem. – csillant fel a szeme. – Megvan a baba neve!

- Na, itt vagyok fél órája és még csak most mondod? – csodálkoztam. – Hadd halljam! Hogy fogják hívni a kislányt?

- Liliana Sarah Belbill. – mondta vidáman. – Valószínűleg a Lilianát fogjuk használni, mert az sokkal szebb, de a Sarah is tetszett nekünk, szóval az került a második helyre.

- Szép név mind a kettő! – mosolyogtam. – Hihetetlen hogy megint szülni fogsz!

- Nekem mondod? – forgatta a szemét, de azért mosolygott. – De reméljük utoljára, azért három gyerek bőven elég lesz nekem. És szerintem Jacksonnak is.

- Egészen biztos. – nyugtattam meg. – Két hónap még, igaz?

- Így van. – bólintott. – És már pár nap. De az nem számít, úgyis akkor jön, amikor ő akar. – tette hozzá némi iróniával, de azért megsimogatta a pocakját. – Megint ott leszel a kórházban?

- Hát persze! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ez már egy hagyomány, még jó hogy most is ott leszek.

- Rendben van. – kuncogott. – Szóval Rory ma ment az interjúra? – érdeklődött.

- Igen-igen. – feleltem, majd észbe kapva ránéztem a mobilomra. – Azt mondta, hogy felhív, ha végzett, bár még csak egy órája indult el kábé.

- Nem tudom, meddig tarthat egy ilyen beszélgetés. – vont vállat. – De egy újsághoz való interjú, biztos sokáig.

- Bizonyára. – helyeseltem. – Hány felé indulunk a gyerekekért? - kérdeztem

- Nagyjából húsz perc-fél óra múlva. – mondta. – Miért?

- Mert akkor eszek még egy szelet gyümölcstortát. – vigyorodtam el, és már nyúltam is a kés után. – Állati fincsi lett!

- Örülök neki!

(Logan)

Hallottam, ahogy elfordul a kulcs a zárban. Én már útra készen ültem a szófán, mert húsz perc múlva mennem kellett dolgozni, csak meg akartam várni Rory-t. Meg is érkezett.

- Megkaptam! – kiáltotta, miközben épp hogy beért az ajtón. – A pasival csak beszélgettünk, beszélgettünk és azt vettem észre, hogy egy órával később volt, majd kijelentette, hogy fölösleges napokat várni és azután felhívni, mert már most tudja, hogy enyém lesz az állás!

- Nahát, ez szuper Zseni! – kitártam a karomat, hogy megölelhessen. Még a mankóját is elejtette, annyira ölelt. Megcsókolt majd örvendezve folytatta:

- Végre lesz állásom, végre dolgozhatok, és nem kell országokat átutaznom, ha haza akarok jönni! – közben egész ügyesen kibújt a kabátjából, és elindult a konyha felé. – És a törött lábam se zavarta őket, mert mondtam nekik, hogy egy hét múlva úgyis leveszik. A fizetés is több, mint amire számítottam! És írhatok, amennyit szeretnék!

- Ez fantasztikus! – mosolyogva néztem, ahogy beszélt. – Örülök, hogy örülsz!

- Neked nem kéne amúgy munkába menned? – ráncolta a homlokát.

- Dehogynem, csak meg akartalak várni, hogy mesélj, és hogy én is mesélhessek neked. – feleltem.

- Na, halljuk! – ült le a székre, amin korábban Honor ült. Azóta sem hívott fel, remélem nincs baja.

- Eljött hozzám Honor délelőtt, és beszélgettünk mindenféléről, mikor egyszer csak rosszul lett és kiszaladt a mosdóba. Hányt, és mikor visszajött, kekszet kért tőlem, de nagyon rosszul nézett ki és, végiggondolt minden lehetőséget, ami a rosszullétét okozhatta, majd végül is arra jutott, hogy lehet, hogy terhes.

- Mi? – pislogott. – Terhes? De hát, hogyhogy? Akartak gyereket vagy csak..?

- A nővérem arcából ítélve, nem nagyon tervezték. – mondtam fejcsóválva. – Nem tudom, nagyon meg volt ijedve, és szinte pánikba esett. Mikor sikerült megnyugtatnom elküldtem, hogy vegyen tesztet, aztán beszéljen Josh-sal. Azt mondta majd felhív, de még nem hívott.

- Akkor már elég valószínű, hogy beigazolódott amit, hitt. – húzta a száját. – Mert ha nem lenne az, akkor már rég felhívott volna, megkönnyebbülve, hogy nem terhes.

- Igazad lehet. – bólintottam. – Gondoltam tudnod kell, hogy lehet, hogy nagybácsi leszek.

- Aszta. – Rory még mindig eléggé döbbent arcot vágott. – Ez egy elég… nagy dolog, ha igaz.

- Bizony az. - sóhajtottam, majd felálltam a székről. – Most megyek dolgozni, Kicsim, este jövök. – Adtam neki egy csókot, majd kimentem a hallba a kabátomért. – Ha a vezetékesen hív beszélgess vele, szüksége lesz rá.

- Hát persze. – kiáltotta. – Jó munkát!

- Köszi! – kiabáltam vissza, azzal kiléptem az ajtón, és indultam a munkába.

(Rory)

Néhány régi írásaimat olvastam át, hogy tudjam, mire kell odafigyelnem, ha újra írok újságokba. Elég sok mindenre rájöttem belőle, és írtam is pár új megjegyzést magamnak. Nem sokkal később kihozták a pizzámat, amit egy esti film közben fogyasztottam el. A maradékkal kimankóztam a konyhába és a hűtőbe tettem. Kivettem egy narancslevet is, töltöttem magamnak, majd visszasétáltam a nappaliba. Ám épp, hogy beértem, kopogtatást hallottam az ajtón.

 Letettem a poharamat, szüneteltettem a filmet, majd az ajtóhoz mentem. Mankómra támaszkodva, fél kézzel, kizártam az ajtót és kinyitottam. Legnagyobb meglepetésemre, leendő sógornőm állt előttem.

- Oh, Honor! – meglepődtem, mert nem telefonált, nem is üzent, és mégis itt van. Látszott rajta, hogy nincs jól, az arca fal fehér volt, a szeme piroslott, mintha sírt volna, és a haja is kócosabb volt, mint szokott.

- Szia! – köszönt félszegen. – Bocsi, hogy csak így rátok török, de muszáj volt eljönnöm.

Beengedtem a házba, aztán bezártam mögötte az ajtót. Nem ment beljebb csak megállt az előszoba közepén.

- Semmi baj, úgyis egyedül vagyok. – legyintettem. – Logan dolgozik.

- Ja, igen… persze, el is felejtettem. – mondta, és zavarodottan a hajába túrt. – Hogy van a lábad?

- Jól, habár a mankóval, lassúsági világbajnok lettem, de… már jól vagyok. – próbáltam oldani a feszültséget, humorral. Nem jött össze. Épp csak elmosolyodott. – Baj van, Honor? – tettem fel a kérdést, amire egyértelmű volt a válsz.

- Felteszem Logan mesélte mi minden történt. – sóhajtotta, aztán levette a kabátját.

- Igen, elmesélte. – feleltem. – Szóval… vettél tesztet? Gyereket vársz?

Bólogatott csak, nem szólt semmit.

- Gyere, üljünk le. – javasoltam, és elindultam befelé, mert egyrészt nem volt túl kényelmes a mankómra támaszkodva ácsorogni, másrészt meg féltem, hogyha itt kezdünk el beszélgetni róla, összeesik.

 Leültünk a kanapéra. Egy darabig nem szólt semmit, csak nézett ki a fejéből.

- Honor?

- Elmentem, és vettem egy tesztet. – mondta csöndesen. – Pozitív lett. Csak ültem otthon, a fürdőszobában. Vagy egy órán keresztül. Mindenen járt az agyam. Aztán fogtam magam és idejöttem.

Döbbenten néztem rá.

- Joshnak nem is szóltál róla?

- Nem, mert még dolgozott és, valakinek el kellett mondanom. – mondta bűnbánóan. – Azt hittem Logan is itthon van, ne haragudj, hogy most neked kell…

- Ugyan már, Honor, itthon ülök, és filmeket nézek meg eszek, mert jövő hétig mást nem tudok csinálni. Szívesen meghallgatlak, és segítek, amiben tudok.

- Köszönöm. – nézett rám hálásan.

- Igazából, nem értem miért estél így kétségbe. – vallottam be pár perc csend után. – Azt értem, hogy most kezdenél el dolgozni, és Josh-sal is csak nemrég házasodtatok össze, de te is már lassan harminc éves leszel, annyira nem korai a gyerek.

- Ezt tudom, persze. – mondta, mintha ez magától értetődő lenne. – Tudod hányszor jutott már eszembe? Elképzeltem milyen lenne egy gyerekkel az életünk, és szerintem Joshnak se lenne vele baja, bár nem tudom… Szerintem nem. De aztán elvetettem ezt a lehetőséget.

- De miért?

- Mert szörnyű anya lennék. – fakadt ki. – Eddig mindig megszoktam, hogy csak magamról kell gondoskodnom. Nem vagyok ápolónő, és a szüleimet sem kellett ellátnom sose. Josh is ritkán beteg, és ha az is dokihoz megy és kikúrálja magát, sosem kellett bevinnem neki a forró teát, vagy a gyógyszert. Nincsenek olyan ismerőseim, akiknek gyerekük van és vigyáznom kéne rájuk. Semmi közöm a gyerekekhez, még egy hajat se tudok befonni.

- Honor. – csóváltam a fejem. – Figyelj, elmesélek valamit. A barátnőm, aki itt lakik Stars Hollow-ban. Pár hónapja, lassan fél éve házasodott össze a barátjával. 21 évesesek. Elmentek nászútra, és Lane véletlenül teherbe esett. Nagyon megijedt mikor megtudta, ő is pánikba esett, mert ő még csak 21 volt. Semmit nem tudott a gyerekekről, testvére sem volt, és egyik rokona se lakott a közelben. De volt egy-két barátja, köztük én, az anyám, és a mamája, akik sokat segítettek neki, tanácsokkal láttuk el, könyveket olvasott, és 9 hónapja volt mindent kitapasztalni. Nemrég megszülettek az ikrei, és nagyon boldogok. Belerázódtak, simán a szülőségbe és már semmi problémájuk nincs.

  Honor pár percig egy szót sem szólt, csak emésztgette a hallottakat. Aztán végül rám nézett, és ennyit kérdezett:

- Ugye most nem csak kitaláltad, hogy megnyugtass? – Egy kissé elmosolyodott, ebből tudtam, hogy nagyjából visszatért a humorérzéke.

- Elhiheted, hogy nem. – mosolyogtam vissza. – Elvihetlek hozzájuk, igazolhatja ezt neked.

- Nem kell, köszi. – rázta meg a fejét. – És ha nem leszek anyának való? Ha a gyerekem utálni fog?

- Ez biztos nem így lesz. – tettem a vállára a kezem. – És ha az elején mégis lennének nagyobb nehézségeitek, rájöttök, hogy csináljátok jobban. Ráadásul, ha fiad lesz, meg sem kell tanulnod hajat fonni.

  Hálásan nézett rám, majd szorosan megölelt.

- Köszönöm! – hálálkodott. – Azt is, hogy a sógornőm leszel, meg, hogy a barátnőm vagy.

- Nagyon szívesen!

Elengedtük egymást és akkor már könnyes volt a szeme. Talán részben örömkönnyek, részben szomorú könnyek voltak. Nem tudtam eldönteni.

- És még egyszer bocs, hogy csak így rád törtem, meg kiborultam. – szabadkozott, lehajtott fejjel. Sosem láttam még így Honort. Mindig erősnek, elszántnak és vidámnak ismertem, amolyan igazi nőnek. – De ezt az öcsémnek szántam. Viszont rájöttem, hogy te jobb vagy nála ebben. Hiába, hát nőből vagy te is.

- Ez így van. – kacsintottam rá. – És máskor is. Bármikor átjöhetsz, vagy felhívhatsz, rendben?

- Oké. – mosolygott félszegen.

- Nem kérsz egy kis pizzát, vagy valamit inni? – kérdeztem észbe kapva. – Nemrég rendeltem.

- Öö… Nem köszönöm, mennem kell. – mondta, majd felállt az ágyról. – Josh, egy óra múlva hazaér, és… és el kell mondanom neki.

- Ne izgulj, nem lesz semmi baj. – bíztattam, mialatt én is feltápászkodtam. – Szeretitek egymást, úgyhogy minden rendben lesz.

Bólintott majd felvette a kabátját, és elindult kifelé. Utána sántikáltam, hogy kikísérjem.

- Maradj ám, kimegyek egyedül. – legyintett a lábamra nézve. – Szia, Rory! Holnap felhívlak titeket.

- Rendben. – biccentettem. – Szia, Honor!

Becsukta maga mögött az ajtót, én pedig visszabicegtem a szófára, és néhány perc után – amíg megemésztettem a hallottakat, történteket – újra elindítottam a filmet és ott folytattam tevékenységemet ahol abbahagytam. 

(Lorelai)

- Megkapta! – szaladtam be a kávézóba, pár perccel, azután hogy Rory a vonatról felhívott engem. (Vezetni a lába miatt nem tudna még).

- Ki is mit? – nézett ki a konyhából Luke.

- Rory az állást. – zihálva lerogytam a pult bárszékére, és nekiálltam kihámozni magam a kabátomból. – Sikeres volt az interjú. Ünnepek után már dolgozhat is, tehát már jövő héten!

- Na, ez remek! – csapta össze két tenyerét Luke. – Akkor most már jöhet a vacsora?

- Jöhet. – kacsintottam. – Nagyon büszke vagyok rá. Igazi újságíró lesz a lányom. Persze eddig is az volt de, most irodával, számítógéppel, cikkekkel!

- Büszke is lehetsz. – mosolygott vőlegényem miközben letett egy sajtburgert az egyikasztalra. – Én is az vagyok. Holnap mehet a vacsora?

- Megbeszélem velük, és mehet!

- Helyes! Mit kérsz enni?

- Egy sajtburgert, sok krumplival. – vágtam rá, mert az előbb ahogy kivitte a nőnek, azt kívántam meg. – Holnap akkor még vacsi előtt elmegyünk bevásárolni, Aprilnek Karácsonyra, okés?

- Oké. – bólintott. – Szerdán délelőtt 11-kor megyek érte a reptérre.

- Kimennék veled, de szerdán délelőtt megbeszélést tartok a szállóban. – húztam a számat. – De eljöhetnétek ebédelni vele oda, miután lecuccoltatok nálunk. Sookie holnapután úgyis dolgozik egyig, úgyhogy azt csinál, amit csak kérünk.

- Jó ötlet, majd mondom neki. – egyezett bele, majd továbbállt Andrew-hoz, hogy felvegye a rendelését, mert szegény már ott ült mióta bejöttem.

- Itt a sajtburger. – Tette le Ceaser elém a tányért.

- Kösz, Ceaser. – vigyorodtam el, aztán nyomtam egy kis ketchupot a krumplira, és már hozzá is láttam a vacsorámhoz.

A másik történetről

Sziasztok! 

Nem, ez még nem az új fejezet, nem is azzal kapcsolatos habár már készülget. 

Most amiatt a történet miatt írok, amit említettem pár bejegyzéssel ezelőtt. Arról amelyiknek a címe Szívek szállodája - A kezdetektől. Azzal most egy kicsit leálltam, amíg ezt a sztorit ismét írom, ezért arra gondoltam, amikor majd ezt a történetet végleg lezárom, akkor teszem fel majd azokat is szép sorjában. :) 

Addig is élvezzétek ezt a történetet, szerintem olyan csütörtök-péntek magasságában hozom a 19. fejezetet! :) 

Addig is jó hetet Nektek, kitartást! :) 

Puszii 

Regii

18. fejezet

Na sziasztook! :) Ahogy ígértem itt a fejezet! Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá, szóval jó olvasást és véleményeket kérek. :)
További szép hétvégét Mindenkinek! 

18. fejezet

Lehet

(Rory)

  Már délután négy is elmúlt mikor Paris elment. Utána megmozgattam magam egy kicsit, elpakoltam a kínai maradékát, aztán kicsit lepihentem a nappaliban. Azt hiszem elaludtam, mert a következő emlékem az, hogy csörög a telefonom. Összeszedtem maga és felvettem.

- Hálló?

- Szia, Zseni, én vagyok. – hallatszott Logan hangja. – Furcsa a hangod, baj van?

- Semmi csak elaludtam. – nyugtattam meg, bár a hangom még mindig rekedtes volt. – Mi újság?

- Csak gondoltam felhívlak, most indulok majd haza. - mondta. Több mint egy órát aludtam? Alig pár percnek tűnt.

- Rendben. Paris átjött, rendeltünk kínait. Maradt belőle, tudsz azt vacsorázni.

- Jó lesz. – felelte. – Na, akkor leteszem, mert vezetek.

- Oké, várlak.

Letettük, én pedig főztem magamnak egy kávét. Nem csináltam túl erősre, bár az volt a gyanúm, hogy még egy méregerős kávé után is simán tudnék aludni éjszaka.

 Mikor lefőtt a kávém, a bögrével leültem a laptopom mellé. Persze mind ez lassan ment, ugyanis most arra is figyelnem kellett, hogy ne lötyköljem ki a kávé felét a bögréből mire beérek a nappaliba. De sikerült baleset nélkül visszajönnöm. Megnyitottam az e-mail fiókomat, és legnagyobb meglepetésemre, a sok reklám mellett, egy új névről kaptam levelet. Christiane Amanpourtól. Percekig csak pislogtam, mire meg tudtam nyitni.

Kedves Rory Gilmore!

Átnéztem a munkáit, amiket átküldött nekem. Nem volt kevés, de sikerült néhány igen jót elolvasnom, és remélve, hogy a többi is ilyen remek, amiket még nem olvastam el, bátorkodtam beajánlani Önt egy újságnál, ami szerintem elég jó. A Walligford Daily News-nál, ahol szívesen látnák Önt egy állásinterjún. Nem tudom van-e munkája jelenleg, és tudom, hogy nem akkora napilap, mint a New York Times, de kezdő újságírónak remek lehetőség.  Alulra írtam a telefonszámot, amin hívhatja őket.

Sok szerencsét kívánok!

Christiane Amanpour

Nem akartam hinni a szememnek. Christiane Amanpour beajánlott engem egy nagy napilapnál? Azt sem hittem volna, hogy valóban elolvassa az írásaimat nemhogy még ajánlást is tesz. Nekem!

És ha azt nézzük Wallingford alig fél óra kocsival, nem is és most bármilyen állás jól jönne, még ha csak ideiglenes is, és ha csak kevesebb pénzt kínálnak.

 Mikor felocsúdtam a döbbenetből letettem a bögrémet, és villámgyorsan írtam, egy hála-levelet, aztán beütöttem a telefonszámot és tárcsáztam. Néhány csörgés után fel is vették.

- Wallingford Daily News. Mibe segíthetek?

- Jó estét, én Rory Gilmore vagyok. Christiane Amanpour ajánlott be engem az Önök újságjánál, és megadta a telefonszámot, hogy keressem fel Önöket az állásinterjú miatt. – Féltem, hogy nagyon hadartam és a nő nem is értette mit hadoválok, de egyáltalán nem volt problémája vele.

- Oh, igen Rory Gilmore. – mondta. – Rendben. Hétfő délután két óra megfelel?

- Tökéletesen. – vágtam rá.

- Rendben, akkor keresse fel irodánkat, Wellingtonban azon belül is egy bizonyos Sebastian Harwolt.

Gyorsan lekörmöltem a nevet és a helyet.

- Oké, köszönöm!

Elköszöntünk, majd letettem. Még mindig nem hittem el.

Ebben a pillanatban hallottam a zár kattanását a hallban. Logan hazaért.

- Logan képzeld! – fel akartam pattanni, de aztán eszembe jutott a lábam és kicsit fékeznem kellett a lelkesedésemet, nehogy elessek.

- Mondjad. – mosolygott rám. – Mi történt?

- Christiane Amanpour beajánlott a Wallingford napilapnak! – újságoltam. – Írt egy telefonszámot, felhívtam őket, és hétfőre várnak állásinterjúra.

- Ezt nem mondod?! – Logan mosolya kiszélesedett. – Nagyon örülök neki, Kicsim!

- Én is! – Óvatosan megöleltem, de azért elég erősen ahhoz, hogy érezze az örömömet, majd meg is csókoltam. – A kezemről úgyis leveszik a gipszet már szombaton, úgyhogy hétfőre már csak a lábamon lesz, de az is két hét múlva lekerül. Remélem, ettől még felvennének.

- Hétfőn minden kiderül, de ez mindenképpen nagy dolog!

- Ugye, hogy az? – örvendeztem. – Fel kell… fel kell hívnom anyát! El kell mesélnem mi történt. – És már kaptam is a vezetékes telefon után.

- Csodáltam, hogy nem őt hívtad előbb. – jegyezte meg.

- Nem tudtam volna. – válaszoltam, mialatt már a számát pötyögtem be. – Azelőtt pár perccel tettük le a telefont, hogy megjöttél volna.

(Lorelai)

- Mi ez a nagy mosoly? – kérdezte Luke meglepetten, miután Roryval letettük a telefont.

- Nagy híre volt. – kezdtem izgatottan. – A híres tudósító, akiért rajong és akivel nyáron találkozott a szállóban, megadta a névjegyét akkor, hogy küldje el neki pár írását, és Rory el i küldte őket. Ma kapott egy e-mailt, hogy Christiane Amanpour beajánlotta egy napilaphoz!

- Nahát, ez nagyon jó hír!

- Az bizony. – helyeseltem büszkén. Az én lányom! – És ráadásul a napilap Wallinfordban van, ami alig fél órányira van Stars Hollowtól. Hétfőn megy interjúra.

- Tudtam én, hogy Rory nem marad sokáig állás nélkül. – jelentette ki. – Okos és tehetséges lány, ráadásul minden oldalról bebiztosította magát. Önéletrajzok, kapcsolatok… azon csodálkoztam volna, ha nem talál semmit.

- Igen. – bólintottam. – És közel van, állítólag a fizetés pont elég egy kezdő újságírónak és ez neki is bőven elég. Végre kezd összeállni minden.

- Tudod mit? Holnap menjünk el vacsorázni négyesben. Te, én, Rory, Logan. – vetette fel vőlegényem. – Megérdemli, ez egy nagy lehetőség.

- Halasszuk inkább az utánra a vacsorát, hogy megkapta az állást, ne igyunk előre a medve bőrére. – mosolyogtam a lelkesedésén. – De ide attól még áthívhatjuk őket. Te főznél, és meg szórakoztatnék, ahogy lenni szokott. Mit szólsz?

- Igazad van, jó ötlet. – egyezett bele. – Remélem, összejön neki.

Én is reméltem. Megdolgozott érte. És legalább meg sem kell válnom tőle, mint legutóbb.

(Rory)

Szombatra még hidegebbre fordult az idő, és sikeresen meg is fáztam, de már boldog voltam. A kórházból jöttünk ki Logannel, és a karomon már nem volt gipsz.

- Kap levegőt a kezem. – Úgy nézegettem mintha új kart kaptam volna a régi helyett. Furcsa volt, újra gipsz nélkül látni.

- Igen, ez azzal jár, ha leveszik a gipszet. – vigyorgott Logan. – Már csak két hét, és olyan leszel, mint régen.

- Bizony. – Már alig vártam. – De azért nem mondhatod, hogy nem vagyok ügyes. Már tök jól megyek mankóval is.

- Olimpiai díjat adnának, ha lenne „Törött lábúak, mankós közlekedése” című verseny. – nevetett. – De kétségtelenül jól megy.

- Köszönöm az elismerést!

Beültünk a kocsiba, Logan indított majd végre elmentünk a kórház területéről.

- Beüljünk valahová enni? – kérdezte.

- Aha, a Szitakötőbe, ha lehet. – mondtam neki, miközben a rádiót kapcsolgattam, hátha találok egy rendes adót. – Megígértem anyának, hogy ma miután leveszik a gipszet vele ebédelünk. Azóta nem láttam, mióta együtt vacsoráztunk kedden.

- Rendben. – bólintott. – De ehhez sajnos hozzá kell szoknod. Külön élsz tőle. Évek óta.

- Tudom, de eddig úgy éltünk külön, hogy messzebb voltam. Most megy itt élünk egymástól egy köpésre, és furcsa, hogy napokig nem látom. – magyaráztam.

- Majd hozzászoksz.

Bekanyarodtunk a Szitakötő Szálló utcájába, majd pár perc múlva, Logan leparkolt a parkolóban. Kiszálltunk és bementünk a hátsó ajtón. Ez közelebb volt, mint a bejárat.

- Hahó. – szóltam be, mikor kinyitottam ajtót.

- Rhory? – lépett ki Michele az irodából. – Rhég láttalak.

- Igen, tudom. – húztam el a számat bűntudatosan. – Hogy vagy?

- Nazson jól, te is? – kérdezett vissza, de aztán a szeme rávándorolt a mankómra, meg a gipszemre. – ’abárh ez nem éppen jó kérhdés volt.

- Ettől függetlenül jól vagyok. – vontam vállat. – Találkoztál már a vőlegényemmel, Logannel?

- Nem ’inném. – rázta a fejét majd bemutatkozott és kezet nyújtott. Logan is így tett, aztán Michele ment a dolgára, mi meg leültünk az étkezőben. Anya pár perccel később ideért, és ő is leült közénk.

- A menünk ma nagyon jó. – ajánlotta, mikor látta, hogy az étlapot bújjuk. – Sookie remekül

készíti a csirkét.

- Jó ötlet. – mondtuk, és végül is az mellett döntöttünk.

- Na és milyen érzés, hogy megszabadultál tőle? – kérdezte miközben a kezemre bökött, amin már nem volt gipsz.

- Nagyon tetszik neki. – vigyorgott Logan. – Idefelé végig azt tapogatta, és csodálkozott, hogy ilyen volt-e a keze előtte is.

- Jó, hát másképp nézet ki. – mentegetőztem, de nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Ha más is lett, majd megszokja a szemed, Szívem. – viccelődött anya.

Az egész ebéd jól telt, beszélgettünk, nevettünk és persze dicsértük Sookie menüjét, amikor kijött, hogy minden rendben van-e.

- Hallom állásinterjúra mész. – mosolygott rám. – Csak úgy kapkodnak utánad látod?

- Meg is értem, nagyon jól ír. – kacsintott rám vőlegényem. – Olvastad már az írásait, Sookie?

- Néhányat igen. – bólintott a kérdezett. – Tetszettek.

Ekkor megcsörrent Logan telefonja, ezért elnézést kért, majd felállt és kiment telefonálni.

- Na de én vissza is megyek, mert lassan haza kell mennem. – forgatta a szemét. – Napi 3 órát lehet csak a konyhában, hát mit gondolt a doki?

- Azt, hogy terhes vagy. – mondta anya. – Vagy rosszul gondolja?

- Azt nem, de azért séf is vagyok!

- Már csak pár hónap Sookie, aztán annyit dolgozhatsz, amennyit bírsz. – nyugtattam meg.

- Tudom, bocsi. – szabadkozott, majd elköszönt tőlünk és visszasietett a konyhába. Logan váltotta le őt. Kicsit zaklatottnak tűnt mikor visszaért, és leült.

- Ki volt az? – ráncoltam a homlokomat.

- A nővérem. – felelte. – Azt mondta anyámék, többször emlegetik neki, mikor találkoznak, hogy el akarnak jönni az esküvőnkre, de Honor azt mondta nekik, hogyha ezt szeretnék, azt személyesen kell elmondaniuk. De szerintem nem lesz hozzá merszük.

- Ó, nahát. – pislogtam.

- Ez végül is érthető. – szólt anya. – Elvégre a szüleid.

- Persze, csak annyi már nincs bennük, hogy ezt ők közöljék velünk. – mutatott kettőnkre. – Pedig tudják a számomat, tudják hol lakunk.

- Lehet, hogy egyszer csak eljönnek. – vélekedtem. – Várjunk pár napot szerintem. Lehet, hogy megváltoztak és el fognak jönni.

- Nehéz elhinni, de lehet. – vont vállat Logan de láttam, hogy még ezen jár az agya.

- A szülőkkel sosem könnyű, ez bizonyított tény. – vigasztalta anya. – Mi azért mindig itt leszünk neked.

- Hálás vagyok. – mosolyodott el Logan.

- Ó nézzétek, megjött az ebédünk. – váltott témát anya mikor meglátta a pincéreket. – Jó étvágyat!

(Logan)

- Hol van Rory? – kérdezte Honor. Ő és én az asztalnál ültünk és kávéztunk. Ellátogatott hozzám, neki is szabad volt a délelőttje meg nekem is.

- Állásinterjún. – feleltem. – Beajánlották egy közeli város lapjához, és most ott van.

- Na az jól hangzik. – mondta elismerően. – De azért reménykedtem, hogy találkozom vele. – húzta el a száját. – Rég láttam.

- Ő is biztos szeretne látni. Majd mondom neki, hogy hívjon fel, elmehetnétek valahová. – vetettem fel.

- Szuper lenne! – lelkesült nővérem. – Elviszem vásárolni!

- Majd ha már tud rendesen járni elviheted. – kuncogtam. – A lábán még mindig járógipsz van.

- Szegénykém. – biggyesztette le az ajkát. – De azért jobban van az óta?

- Remekül van. – biztosítottam róla. – Vidám, és jókedvű, mint régen.

- Sejtettem. – kortyolt a kávéjából, de a bögre fölött egy huncut mosollyal nézett rám. – Jó menyasszonyt fogtál ki, Öcsikém!

- Tudom. – mosolyogtam, majd felsóhajtottam. – Anyuékkal beszéltél mostanában?

- Igen. – válaszolta óvatosan. – De semmi újság. Most nem is említettek titeket. Az óta, mióta közöltem, hogy személyesen béküljenek ki veled, nem beszélnek erről a témáról.

 A fejemet csóváltam. Miért lepődöm meg?

- És ezen kívül?

- A régi dolgok. – vont vállat hanyagul. – Apa dolgozik, mint egy eszelős, anya meg rendezvényekre jár, vásárol, meg ilyenek.

- Nem változott semmi náluk. – vontam le a következtetést.

- Ez így van. – bólintott. – De tudom, hogy hiányzol nekik. És azt is, hogy neked is hiányoznak ők.

- Csak rossz érzés. – morogtam a kávém fölött. – Nem értem, miért nem tudják elfogadni ami most van.

- Ahhoz hogy megértsd, mi jár a fejükben, az sem lenne elég, ha gondolatolvasó lennél. Szóval ne is próbáld megérteni. Tudom, hogy fontosak neked, de ha mindketten makacsok vagytok, nincs mit tenni…

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokom.

- Úgy hogy te is bármikor visszamehetnél oda, hogy ezt megbeszéld velük, mégis inkább fősz a saját levedben. Szerintem, ha hazamennél, leülnél velük és kibékülnétek, még azt is elfogadnák, hogy elveszed Rory-t. Vagy nem lehetséges?

- Nem tudom, de az ő térfelükön van a labda. Én nem mehetek át érte, hogy újra eldobjam. Nekik kell.

- Ők is ezt hiszik, szerintem ez itt a baj. – mutatott rá Honor. – De tudod mit? Feladom. Ha így akarjátok csinálni, így csináljátok, én már nem szólok bele. De szerintem mindhárman rosszul csináljátok.

 Erre csak egy hümmögés volt a válaszom. Nem tudtam mit mondhatnék. Valahol igaza volt, de valahol egyáltalán nem.

- Megvagytok Josh-sal? – érdeklődtem más vizekre evezve.

- Nagyon jól. – mondta boldog mosollyal. – Főzni tanulok, ő meg dolgozik. De én is keresek munkát, csak nem igazán találok…még. Nem adom fel.

- Helyes!

- Szóval ez Rory anyjának a régi háza? – nézett körül. – Szép.

- Igen, Rory itt nőtt fel. – válaszoltam.

- El tudom képzelni itt. – jegyezte meg, aztán rám szegezte a tekintetét. – Téged is vele együtt.

- Én is. – értettem egyet vele. – Nagyon szép ház, és otthonos, nem olyan hely ahol eddig laktam és ez a jó benne… Honor? – Mikor ránéztem láttam, hogy elfehéredik és furcsa lesz az arckifejezése. – Honor?

- Hol van a mosdó? – kérdezte elhaló hangon, majd a szája elé tette a kezét.

- Kimész és itt jobbra. – mondtam gyorsan, mert rájöttem, hogy hányingere lett. Ő már szaladt is majd csak egy ajtócsapódás hallatszott, és onnantól nem hallottam semmit, csak azt mikor Honor lehúzta a wc-t.

  Mi lehetett rossz? – néztem bele a kávésbögrémbe mintha látnék benne valami furcsát. Talán a tej? De nekem semmi bajom, és az különben sem jönne ki ilyen hamar. Rosszat reggelizett?

 Nyílott az ajtó és a nővérem visszatért. Még rosszabbul nézett ki, mint mikor bement, és úgy rogyott le a székre, mint egy 80 éves.

- Uh… - nyögte és félretolta a kávésbögréjét. – Nincs valami kekszetek, vagy ilyesmi? – kérdezte.

- Megnézem. – Felálltam, a szekrényhez léptem és kutatni kezdtem benne. – Mi történt? Rosszul érezted magad?

- Annyira nem… egyszer csak jött. – sóhajtott fel. – De most nagyon szar.

- Találtam kekszet. – vettem ki a zacskót, majd kiöntöttem egy tálba és elé tettem. – Nem ettél reggelire valami romlottat?

- Nem is reggeliztem. – mondta, a kekszen nyámmogva. – Az első dolog, amit ma ettem, az a muffin volt amit a kávéhoz adtál nekem.

- Nekem semmi bajom szóval tuti, hogy nem az volt. – ráncoltam a homlokom. – Akkor nincs ötletem.

  Elgondolkodott egy percre, majd kikerekedtek a szemei.

- Mi az? – kérdeztem rögtön.

- Css. – tartotta fel a mutatóujját, majd behunyta a szemét. Csak a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Mintha magában számolna.

Pár perc után szólalt csak meg, de addigra sejtettem már hogy mit fog mondani. Érdekes módon az én gyomrom ugrott görcsbe tőle.

- Logan… - hebegte, majd kétségbeesetten rám nézett. – Lehet… Lehet hogy terhes vagyok

18. fejezet - Részlet :)

Sziasztok! :) Mivel csak hétvégén lesz időm rendesen átnézni, és feltenni az új fejezetet, ezért gondoltam legalább egy kis részletet hadd olvassatok belőle :)
Hétvégén jövök!
Regii

~ Részlet ~

Már délután négy is elmúlt mikor Paris elment. Utána megmozgattam magam egy kicsit, elpakoltam a kínai maradékát, aztán kicsit lepihentem a nappaliban. Azt hiszem elaludtam, mert a következő emlékem az, hogy csörög a telefonom. Összeszedtem maga és felvettem.

- Hálló?

- Szia, Zseni, én vagyok. – hallatszott Logan hangja. – Furcsa a hangod, baj van?

- Semmi csak elaludtam. – nyugtattam meg, bár a hangom még mindig rekedtes volt. – Mi újság?

- Csak gondoltam felhívlak, most indulok majd haza. - mondta. Több mint egy órát aludtam? Alig pár percnek tűnt.

- Rendben. Paris átjött, rendeltünk kínait. Maradt belőle, tudsz azt vacsorázni.

- Jó lesz. – felelte. – Na, akkor leteszem, mert vezetek.

- Oké, várlak.

Letettük, én pedig főztem magamnak egy kávét. Nem csináltam túl erősre, bár az volt a gyanúm, hogy még egy méregerős kávé után is simán tudnék aludni éjszaka.

 Mikor lefőtt a kávém, a bögrével leültem a laptopom mellé. Persze mind ez lassan ment, ugyanis most arra is figyelnem kellett, hogy ne lötyköljem ki a kávé felét a bögréből mire beérek a nappaliba. De sikerült baleset nélkül visszajönnöm. Megnyitottam az e-mail fiókomat, és legnagyobb meglepetésemre, a sok reklám mellett, egy új névről kaptam levelet. Christiane Amanpourtól. Percekig csak pislogtam, mire meg tudtam nyitni. 

17. fejezet

Sziasztok!

 Na ahogy ígértem, folytatom a történetet úgyhogy egy bögre kávé és egy tányér sütemény mellett befejeztem a fejezetet. Átnéztem, úgyhogy nem is kellett estig várnotok rá. Remélem tetszik nektek, véleményeket kérek. :)
Regii

17. fejezet

Minden jó lesz

(Rory)

  A hétvégén végre két lábamra állhattam, és járhattam. Persze azt a bicegést, amit produkáltam, járásnak a legkevésbé se lehetett nevezni, de legalább már nem a tolókocsiban kellet toldozni, és nem kellett egész nap feküdnöm. A kezem is jól van már, arról egy hét múlva leveszik a gipszet, és akkor le is lesz róla a gond.

- Biztos ne segítsek? – kérdezte anya, mikor a veranda lépcsőjén mankóztam le. Eljött hozzánk, hogy segítsek neki kiválasztani a díszítést az esküvőre. Sookie is itt volt egy darabig, de aztán hazament pihenni. Szigorúan meg van adva, hogy naponta hány órát lehet talpon a baba miatt.

- Nem kell, már egész jól megy. – bizonygattam. – Mozognom kell, hogy hozzászokjon a lában, és erre pont jó, hogy kikísérlek a kocsihoz.

- Ha te mondod. – vont vállat. – Logan mikor jön haza?

- Este hat fele végez, utána valamikor. – feleltem.

- Jól megy a munka?

- Azt mondja, igen habár még csak két hete dolgozik ott szóval, még bőven lesz ideje megunni. – kuncogtam. – De nem festem az ördögöt a falra.

- Örülök neki. – mosolygott anya. – Add át neki, hogy üdvözlöm, ha hazaért.

- Jó, én is üdvözlöm Luke-ot. – bólintottam. – Vezess óvatosan, nem tudom mennyire sózták fel az utakat.

Elbúcsúztam anyától aztán visszabicegtem a házba. Leültem a kanapéra, az ölembe vettem a maradék popcornt és egy katalógust. Alig értem el a közepéig, mikor kopogtattak az ajtón. Nagy nehezen feltápászkodtam, és elindultam a mankómmal az ajtó felé, de addigra az illető már másodszor is kopogott.

-  Jövök már! – kiáltottam, majd kizártam az ajtót.
Paris állt a küszöbön. Szinte semmit sem változott. Hosszú szőke haját most befonva hordta, hosszúkás arcát nem sok smink fedte és a szája a szokásos visszafogott félmosolyra húzódott.

-  Rory! – kitárta a karját és óvatosan megölelt, hogy fel ne döntsön.

- Paris, micsoda meglepetés! – pislogtam. – Hogy kerülsz te ide? Hát nem Cambridge-ben tanulsz a híres Harvardon?

- De csakhogy, a mai nappal elkezdődött a téli szünet, úgyhogy sok lett a szabadidőm. – mondta, miközben beljebb lépett. – Doyle dolgozik, úgyhogy gondoltam meglátogatlak, reméltem, hogy még nem költöztél el.

- Dehogy költöztem. – nevettem. – Igazság szerint valószínűleg nem mostanában megyek el StarsHollow-ból.

- Hogyhogy? – nézett rám érdeklődve.

- Gyere be, üljünk le, elmesélem. – invitáltam be. – Kérsz valamit inni, vagy enni?

- Nem kérek semmit, köszi. – legyintett és ledobta magát a fotelbe. – Már is járógipszed van?

- Igen, pár napja. – Én is leültem Paris mellé. – Már egész jól megyek mankóval.

- És jól vagy?

- Már sokkal jobban. – biztosítottam mosolyogva. – És te?

- Jól-jól. – most boldog mosoly terült szét az arcán. – Doylelal is minden rendben, a sulival is.

- Örülök neki, Paris!

- Kösz! Na de hogy értetted azt, hogy itt maradsz?

- Hát, úgy kezdődött, hogy a nagyszüleim nászajándékba vettek anyáméknak egy házat, így ez a ház eladásra kényszerült volna, amiről hallani sem akartunk, így Logannel ideköltöztünk.

- Nahát, szóval már össze is költöztetek! Ezek szerint tényleg komolyan gondoljátok, mi?

- Hát persze. – ráncoltam a homlokom. – Miért?

- Csak kérdezem, merthogy legutóbb még gondok voltak a házasságotok terveiről. – mondta. – Csak meglepett a helyzet.

- Rázósan indultunk, de minden rendben. – bizonygattam. – Jól megvagyunk, komolyan.

- Akkor, gratulálok. – mosolygott Paris.

- Na de biztos nem kérsz inni? – kérdeztem meg újra. – Úgyis járkálnom kéne, ezért a járógipsz.

- Jó, akkor kérek egy ásványvizet.

Fel is álltam, és kibicegtem. Már a vizet vettem ki a hűtőből, mikor Paris kiszólt a nappaliból:

- Tényleg, hol van akkor Logan?

- Most dolgozik. – válaszoltam, miközben visszabicegtem az üveg vízzel hozzá. – Állása van egy tévé internetes weboldalánál. Nem túl sok a fizetés, de azért egész jó, és szeret ilyesmiket csinálni, szóval…

- Még jó is lehet. – Paris átvette a vizet, én meg lehuppantam mellé, és félretettem a mankót. Észrevettem, hogy végig engem nézett.

- Mi az?

- Csak azon gondolkodtam, hogy te mindig is az a lány voltál, aki kórházba ment látogatóba. – kezdte. – Longanhez, Aserhöz velem, a nagypapádhoz… Te mindig is az a fajta voltál, akivel sosem történt semmi. Mintha mindig tudta volna mi vár rá, aki sosem félt semmitől, de azért elővigyázatos volt, érted. Erre most mégis ez lett.

- Történtek már velem dolgok. – csóváltam a fejem. – Emlékszel, mikor a Chiltonba jártunk, megrepedt a csuklóm.

- Jó, de érted, hogy értem. – forgatta a szemét. – Nem volt semmi súlyos. És évekig semmi.

- Egyszer mindenkivel megesik, Paris ez nem olyan dramatikus, sőt. – vontam vállat. – Valakivel évente történik valami. Mondjuk, mert sportol, vagy olyan helyen dolgozik, esetleg…

- Még mindig nem érted, igaz? – mosolygott. – Annyi minden változott. Már nem vagyunk lakótársak, te már nem írsz, Logan el fog venni, és hazaköltöztél. Ugyanígy velem is. Van egy vőlegényem, orvosira járok, holott eddig mindig a jog érdekelt jobban.

- Igen sok minden, de valahol ezek jó változások. – mondtam neki. – Haladunk a célunk felé. És igen én most nem írok, mert nem tudnék írni, de jobban leszek, megint eszelősen fogok munka után keresni…. Paris, hogy jött ez most ide? – kérdeztem, mert láttam, hogy elfehéredik. – Paris? Jól vagy?

- Nem! – fakadt ki végül. – Kétségbeestem. Meg vagyok ijedve, mert most az egyszer nem terveztem meg mindent előre. Menyasszony vagyok Rory! ÉN! Paris Geller. És csak ülök az iskolában, mintha véget nem érő lenne, miközben Doyle már egy éve dolgozik. Te is tudod mi lesz veled. Itthon élsz, Logan el fog venni, és kapkodnak utánad az újságírók. De én…

- Paris, igyál, nyugodj meg és figyelj ide! – fogtam meg a vállát. – Klassz életed van Paris, és az, hogy nem tudsz mindent előre, az csak izgalmas lehet. Doyle el fog venni, és boldogok lesztek. És nem lakunk együtt? Nagy dolog, szünetekben akármikor eljöhetsz, és beszélgethetünk, vagy ha ráérek én is szívesen elugrom hozzátok. Nem lesz semmi baj! Remek életed van. Én is néha kétségbeesek, hogy mi lesz ezek után, de mindig jön egy újabb lehetőség, ami jó dolog. Nem szabad megijedni. Életre való vagy, hidd el nekem.

- Tényleg így gondolod?

- Tényleg! – dörzsölgettem meg a hátát. – Minden oké lesz.

Ivott egy kortyot, vett egy mély levegőt és így szólt:

- Talán igazad van.

- Helyes, most pedig témát váltunk, én rendelek kínait, nézünk valami jó filmet és kész. – mondtam. – Oké?

- Oké. – egyezett bele, végre azzal a szokásos félmosolyával.

Bólintottam, kinyújtottam a kezem a telefonért és tárcsáztam a kínai kajást, miközben még mindig alig hittem el, hogy Paris így kiborult, és hogy ennyire hiányzik neki, ami régen volt. Sose hittem volna, hogy ez bekövetkezik. De be kell vallanom, nekem is hiányzott egy kicsit minden. A Yale, a Parisékkel való együttélés, a magolás, és a kávézások. Megszokom én valaha, hogy ez már nincs többé?

(Lorelai)

- Michel szeretném, ha ezeket begépelnéd és elküldenéd e-mailben. – tettem le a pultra néhány papírt. – Nekem nincs időm rá ma, és ezek sürgős küldemények, de meghálálnám.

- Hm? Ja, ’ogy ezeket itt? – pislogott rám, mint aki eddig máshol járt. – Pehrsze, no phroblem!

- Ennek örülök, de… - ráncoltam a homlokom. – Na, jó, van 5 percem a barátságra, mi ez a bárgyú vigyor? Hogy mennek a dolgok a lánnyal?

- Liliannal? – javított ki. – Jól… Jól. Igazából, ezsütt vazsunk máhr egy hete.

- Ah, és erről nem is meséltél? – néztem nagyot. – Örülök neki, megérdemeltél már magadnak valakit.

- Köszönöm! – mosolygott rám a kedvenc recepciósom. – Azt ’iszem tetszik nekem.

- Ez jó jel. – kacsintottam, majd megpaskoltam a karját és visszavonultam az irodámba. Csak néztem. Nem tudtam elképzelni Michelt egy nővel. Talán mióta én ismerem sosem volt nővel. Vagy csak jól titkolta előlünk? Rejtély egy a pasi!

  Összekaptam a cuccomat és elindultam haza. Luke elvileg már otthon van, és remélem főzött valamit, vagy legalább hozott a kávézóból kaját, mert éhen halok.

  Hazavezettem a szürkületben, leállítottam a motort és besiettem a házban.

- Hahó! – kiáltottam. – Luke!

- Konyha! – kiabált vissza, majd mikor beértem hozzá, halkabban folytatta. – Én is nemrég értem, haza szóval, gondoltam, hogy nem tudnék főzni mire, hazaérsz, ezért hoztam, sajtburgert, krumplit, almás pitét, és salátát. –mutatott a különböző zacskókra.

- Imádlak, farkas éhes vagyok. – vigyorogtam, majd levetkőztem és lehuppantam a székre, míg ő tányérra rakta a kaját.

- Még meleg szerintem, de ha nem tedd majd be a mikroba. – mondta mialatt az én tányéromat elém tette.  

- Pont jó. – nyámmogtam a krumplin. – Na és milyen napod volt?

- Jó, April hívott. – válaszolta vidáman. – Egy hét múlva érkezne, ha az úgy jó. Itt lesz az esküvőn is, tehát úgy választottunk ki egy hetet, hogy 30.-a beleessen.

- Persze, jól hangzik. – mosolyogtam. –  De akkor az azt jelenti, hogy itt tölti a Karácsonyt is?

- Igen, most Annáé volt a Hálaadás, úgyhogy logikus. – mondta.

- Értem, ez nagyon jó. – Tényleg örültem neki. – Akkor majd jövő héten elmegyünk és nézünk neki valami szépet.

- Okés. – Luke is leült velem szemben.

- Rory is biztos örülni fog neki, kedveli Aprilt.

- Az jó, örülök neki. – mosolygott. – Vele minden rendben? Hogy van?

- Délelőtt voltam nála, már egész jól megy mankóval, és sokkal jobb színe is van. – meséltem. – De majd akkor lesz teljesen jól, ha mindegyik gipsztől megszabadul.

- Az mikor lesz? – kérdezte Luke.

- Egy hét múlva a kezéről, rá két hétre pedig a lábáról. – mondtam. – Habár nem örül neki, hogy Karácsonykor is rajta kell lennie, de jobb, mint a semmi.

- Az biztos.

Ekkor csörrent meg a telefonom. Előtúrtam a táskám mélyéről, majd mikor a kijelzőre néztem elmosolyodtam:

- Csak emlegetni kellett.

- Rory az? Mondd, hogy üdvözlöm.

Bólintottam, hogy meglesz, aztán felvettem.

- Szia, Szívem!

- Anya! – Kiáltott izgatottan a kagylóba egyetlen lányom. – Sosem fogod elhinni, mi történt!

Visszatérés & új hír!

Sziasztok! :) 

Tudom eltűntem egy jó hosszú időre, és ezt sajnálom, de most visszajöttem, és ha minden igaz folytatni fogom a sztorit :) Remélem örültök és ez mellett egy új hírrel is szolgálhatok: 

Szívek szállodája témában egy új ötletem támadt, mégpedig, hogy írok egy külön történetet Szívek szállodája - Kezdetektől címmel. Mint ahogy a cím is mutatja, megírnám a történetben, hogy Lorelai, hogy érkezett a Szabadság szállóba, Rory hogy nőtt fel, melyen volt az életük a híres 1. évad előtt. Egyelőre még nem tudom, hogy ide teszem-e fel, vagy külön blogot nyitok neki, de a lényeg, hogy már készül a történet. :) 

Elkezdődött a suli, ezért nem biztos hogy heti szinten itt leszek és blogolok, de nem fogom elhanyagolni ismét a blogjaimat. 

Kellemes hétvégét Nektek! 

Regii