13. fejezet

Na sziasztok!:)) Megérkezdtem a 13. fejezettel! Remélem tetszeni fog ;) Véleményeket kéreek!
Regii

A régi dal

(Lorelai)

Nem tudom, hányadik pohár kávét iszom. Már rég nem számolom, ahogy az egy huzamban ébren töltött órákat se már. Éreztem hogy fáradtz voltam, és ugyanakkor tudtam azt is, hogy hiába próbálnám lecsukni a szememet akkor sem tudnám. Luke, legalább aludt pár órát. Ő is most ébredt fel, és éppen az automatához ment kávéért. Anyámék, meg – minden ellenkezésem ellenére – éppen megfelelő hotelt keresnek, hogy éjszakára legyen hová mennünk.

- Jobb lesz úgy hidd el. – bizonygatta Luke, mikor visszaült mellém a kávéjával. – Nem szeretnél végre egy kiadósat aludni, és kényelmesen feküdni?

Tényleg kényelmetlen volt már itt ülni, pedig nem voltak olcsó székek. Az alvással voltak ellenvetéseim, de összeségében igaza volt.

- De igen. – sóhajtottam. – Csak nem szívesen hagyom itt. – pillantottam a 304-es szobára.

- Ezt megértem. – Fogta meg a karfán pihentetett kezemet. – De láttad hogy jól van, már altatókat sem kell adniuk neki. Meg fog gyógyulni.

- Tudom. – bólintottam beletörődve.

Logan épp ekkor lépett ki a szobából. Azt mondta megvárta míg Rory elalszik, majd ő is elindult valamit venni az automatából.

- Christophernek nem kellene szólnod? – kérdezte pár perc múlva Luke.

Meglepett a kérdése, de ugyanakkor jogos volt.

- Múltkor már a miatt összevesztetek, hogy nem szóltál neki a költözésekről. – folytatta arckifejezésemet látva. – Szerintem még jobban kiakadna, ha kiderülne, hogy Rory kórházban van, és nem is szóltál róla.

- Biztos?

- Lorelai, ő Rory apja. – forgatta a szemét. – És bár én nem kedvelem túlzottan, muszáj itt lennie a lánya mellett, mert az apja. Én is örülnék, ha Anna felhívna ilyen esetekben és odamehetnék.

- Ez igaz, rendben. – kutattam elő a mobilomat. – Felhívom, addig vennél valami kaját? Kezdek éhes lenni.

- Persze! – mosolygott vőlegényem. Örült, hogy végre önszántamból eszek és nem kell belém tukmálni.

Tárcsáztam Chris számát. Háromszor-négyszer kicsengett majd megszólalt az üzenetrögzítő:

- Itt Christopher Hayden, hagyj üzenetet!

Így hát a sípszó után beszéltem. Elmondtam mi történt Roryval, megmondtam hol és melyik kórházban vagyunk, aztán letettem. Nem volt benne semmi személyes, nem érdeklődtem felőle és a hangom is színtelen volt. Hallja, hogy még haragszom rá. És hogy nem szívesen hívom ide, hogy őt bámulhassam.

- Nos? – kérdezte Luke, mialatt átadta nekem a Croissantomat.

- Nem vette fel, üzenetet hagytam. – vontam vállat. – Kösz a kaját, a csokisat imádom! – mutattam fel a Croissant-t.

- Tudom. – mosolyodott el Luke. – Christopher, pedig biztos lehallgatja majd az üzeneteit és idejön. – tette hozzá, de éreztem, hogy nem nagyon örül majd neki.

- Biztosan. – bólogattam. – És köszönöm, hogy elviseled.

- Persze! – biccentett, és ő is nekiállt enni. – Rory miatt.

Erre én is elmosolyodtam. Imádtam, hogy már Roryt is képes a saját lányaként szeretni és gondoskodni róla. Végül is mindig is része voltak egymás életének.

- Lorelai, jöhettek lefoglaltam három szobát egy közeli hotelban. – jelent meg hirtelen Emily. – Megmutatjuk, hol van, lefürödhetnétek és aludhatnátok pár órát.

- Nincs itt ruhánk sem és tisztálkodási szereket se hoztam. – Most hogy így ezeket felsoroltam, rádöbbentem, hogy mielőtt elindultunk gondolkodhattam volna. Késő bánat…

- Hát vannak itt üzletek a közelben, nekünk is vennünk kéne pár ruhát, merthogy mi se hoztunk semmit. – vont vállat anyám. – Rory most úgyis alszik, és nem lesz semmi baj, ha pár órára elmegyünk.

- Anyukádnak igaza van, menjünk. – állt fel Luke. – Tudom, hogy fáradt vagy.

- Ez igaz. – hümmögtem és én is felálltam. – Akkor induljatok, én megkeresem Logant, valahová elment kajáért.

- Rendben, a kocsinál találkozunk. – bólintott anyám, majd Luke-kal elindultak kifelé. Én elmentem az automaták irányába, és nem csalódtam. Logan éppen az egyiknél ácsorgott.

- Logan!- léptem mellé. – Anyámék lefoglaltak három szobát egy hotelben, az egyik a tiéd. Gyere, vásárolunk ruhákat, eszünk négy-öt csillagos kajákat, és kényelmes ágyakban alszunk órákat.

- Nem is tudom… - motyogta. A kezében két szendvicset, meg egy flakon vizet szorongatott, én máris tudtam, hogy jönnie kell.

- Én meg tudom. – Kivettem a kezéből a cuccokat és letettem a legközelebbi asztalra. – Gyere, ki kell mozdulnunk. Rory jól van, és pár óra múlva is jól lesz, mikor visszajövünk.

- Tudom, csak nehezen hagynám itt.

- Hidd el én sem dalolok örömömben, de már nagyon szeretnék valami normális kaját enni, és aludni egy jót, most hogy már többé-kevésbé megnyugodtam.

- Azt én is. – mosolyodott el.

- Akkor megbeszéltük. – intettem, hogy kövessen. – Anyámék és Luke a kocsiban várnak. Veszünk pár dögös ruhát, Rory el fog ájulni, ha meglát majd bennük.

- Az szuper lesz. – nevetett velem Logan. Végre kicsit ő is lazít most már talán. Menet közben bíztatásul megdörzsölgettem a karját.

 Anyáék már ideálltak a bejárathoz a kocsival, - amit a szüleim kölcsönöztek - úgyhogy csak be kellett ülnünk. Luke ült elől anya mellett mi ketten hátra ültünk be. Apa gondolom a hotelben maradt.

  Az első utunk az üzletsorra vezetett. Mi Luke-kal és Logannel, egy olcsóbbnak tűnő boltba mentünk be, ahol most ráadásul őszi kiárusítás volt, szóval mindent fél áron adtak. Vettem magamnak, három felsőt, meg néhány fehérneműt, és mivel tényleg nagyon olcsóra jött ki hozzácsaptam egy farmert is. Gondoltam a lányomra is, mikor megláttam egy csini pólót, szóval megvettem neki azt is. Luke, vett két inget és egy pólót alvás céljára, meg pár alsónadrágot. Logan is nagyjából ilyesmikkel jött velünk a kasszához. A pénztárosok, roppantul örültek nekünk, így zárás előtt egy órával. Láttam az arcán.

 Anya már a kocsiban ült. Csodáltam, hogy ő végzett előbb, mert általában képes elhúzni egy vásárlást. Mindenből a tökéleteset keresi.

- Mióta vársz? – kérdeztem, miután Luke nagyvonalúan betessékelt az anyós ülésre.

- Pár percre. – vont vállat, s miután mindenki beült indított is. – Vettem Richárdnak egy zakót, meg pár inget.

- Meg sem kérdezem mennyiért. – morogtam csak úgy magamnak és a lábamhoz tettem a zacskókat, hogy kilássak a szélvédőn. – Ahol mi vásároltunk leértékelés volt, és találtam egy csomó jó cuccot.

- Leértékelés? – visszhangozta anya, de mintha legalábbis a „gyilkosság” szót ismételné meg, olyan hangon mondta.

- Igen, méghozzá 50%-os. – vigyorogtam. – Jó kis bolt volt!

Anyám csak a fejét csóválta, mire én csak hátra kacsintottam a fiúknak. Ők visszamosolyogtak.

 A hotel tíz perce volt az üzletsortól. Puccos helynek tűnt és 4 csillagos volt. Meggyőződésem, hogy azért nem öt csillagos, mert anyám olyat nem talált a közelben. De nekem már ez is épp elég drágának tűnt.

  megkaptuk a kulcsokat, és anya felvezetett minket a szobánkhoz, nem mintha mi nem találtunk volna fel magunktól.

- Aludjátok ki magatokat. – mosolygott ránk. – Richard már biztos alszik.

- Jó éjt! – köszöntünk anyának, aki be is zárkózott a szobába. Logan még csak az ajtót zárta ki.

- Neked is jó éjszakát, Logan! – mosolyogtam rá, mialatt Luke már bement a szatyrokkal. Viszonozta. – És ne aggódj, minden rendben!

- Tudom. – bólogatott Logan, és úgy tűnt tényleg megnyugodott. Hiába a vásárlás-terápiám mindenkin segít.

 Elköszöntünk majd mindketten bementünk a saját hotelszobánkba. Luke már a fürdőszobában volt, és zuhanyozott a hallottakból ítélve. Én addig előkutattam a fehérneműt, amit alvásra szántam, majd míg Luke ki nem jött, kiálltam az erkélyre egy kicsit. A hűvös levegő még jót is tett, hogy kiszellőzzön a fejem.

Most, hogy volt idegzetem, rendesen megnéznem a várost, feltűnt, hogy egész szép. Így szürkületben a pislákoló utcafényekkel. Ráébredtem mennyire álmos vagyok, és hogy Rory tényleg jól van a körülményekhez képest.

- Lorelai. – lépett a hátam mögé Luke. Karjaival átkarolt, és valahogy megnyugtatóan hatott rám az illata.

- Hm?

- Nem fázol idekint? – kérdezte és éreztem, hogy őt már ki is rázta a hideg.

- Egy kicsit. – vontam vállat és szembe fordultam vele. Baseball sapkáját már levette és egy póló volt csak rajta meg egy alsógatya. – Megyek, lezuhanyozom. – adtam neki egy édes jóéjt-csókot majd elindultam befelé. – Te feküdj csak le!

- Nem kell kétszer mondanod. – nevetett Luke, és bezárta a tolóajtót. – jó éjszakát!

- Neked is Szívem! – mosolyogtam rá és bevonultam a fehérneműmmel a fürdőszobába, ami kicsi volt ám annál szebb és kellemesebb. De már honvágyam volt. Szerettem volna hazamenni, és hazavinni Rory-t is. Szerettem volna ha minden visszatér a régi kerékvágásba, de elszomorított a tudat, hogy erre még egy darabig nem fog sor került. Egy héten belül biztosan nem.

 

*

 Telefoncsörgésre ébredtem. Nem akartam hinni a fülemnek. Beállítottuk az ébresztőt? Minek?

- Miért állította be az ébresztőt? – nyöszörögtem a párnámba.

- Nem az ébresztő. – morogta Luke, félálomban. – Csörög a telefonod.

- Jaj… - nyögtem miközben felültem és az ágy végében hagyott retikülömhöz mentem. Ki keres ilyen későn?- gondoltam mérgesen, aztán feltűnt, hogy még csak este fél kilenc van, csak mi megkeveredtünk egy kicsit.

  A hívó Rory apja volt, de úgy vettem fel, mintha nem tudnám, ki keres. Egyszerűbbnek tűnt.

- Igen? – igyekeztem normális hangon beleszólni az ébredés ellenére. Kicsit így is rekedtes volt.

- Christopher vagyok! – hadarta a férfi, akiről eddig is tudtam, hogy ő az. – Rory hogy van? Most kaptam meg az üzenetet.

- Jól, már beszéltem is vele. – feleltem. – Minden rendben, csak eltörött az egyik lába, meg az egyik karja. Az orvos azt mondta egy hét múlva engedheti haza.

- Az… az egész jó. – jegyezte meg Chris. – Oda kell mennem. Foglalok jegyet a repülőre.

- Nézd Chris, ha gondot okoz, vagy nem tudsz elszakadni akkor ne fáradt az utazással. – mondtam neki. Tudtam, hogy mindig sok a munkája, és sosem volt a spontán dolgok embere. Mindent alaposan meg akart tervezni, ezt örökölte Rory is.

- Miért nem akarod, hogy ott legyek Lor? – kérdezett fel. – Netán zavarnék? – tette hozzá még gúnyosan.

- Hallod ilyenkor magad? – Kicsit felháborított, hogy azt eltételezi rólam, megtiltanám, hogy eljöjjön a lányát meglátogatni. Erre a hangnemre már Luke és felkönyökölt az ágyban.

- Az én lányom is Lor! – emelte fel a hangját megint.

- Na, ne mond, azt hittem Bruse Willis-től fogant! – ironizáltam.

- Ne viccelj, Lorelai tudod, miről beszélek!

- Miből gondolod, hogy le akartalak beszélni? – kérdeztem ingerülten.

- Csak mert azonnal rávágtad, hogyha nem érek rá ne menjek. – válaszolta sértődötten. Az én hibám egyszerűen bele kellett volna egyeznem, hogy idejöjjön, és tennem rá magasról, hogy mi dolga van.

- Jesszusom. – forgattam a szemem, kár hogy nem láthatta. – Akkor ez esetben ne haragudj! – grimaszoltam, de persze ezt is csak magamnak. – Oda utazol, ahova akarsz, eszembe sem volt beleszólni! De azért Hawaii-ról majd küldj egy képeslapot, mindig is kíváncsi voltam a tengerpartjukra.

- Rendben. – morogta. – Pár óra múlva ott leszek! Helló!

Meg se várta, hogy visszaköszönjek, letette a telefont. Én és visszadobtam a telefont, és hirtelen még az álom is kiment a szememből. Amúgy is, aludtam már három órát…

- Mostanában minden beszélgetésetek vitába fullad. – jegyezte meg Luke csöndesen az ágyból.

- Igen. – csóváltam a fejem és az ablakhoz sétáltam. – Mostanában elég ingerlékeny…

Tudtam, hogy miért. Mert már nem vagyunk együtt és mivel mással fagyok fél, hogy Rory őt már nem fogja keresni, vagy hogy már nem fog vele törődni. Hogy majd Luke lesz az „apja” és Chris kimarad belőle. De ha ismerné Rory-t tudná, hogy ez nem így lesz. Sosem volt így.

- Nem fekszel vissza? – kérdezte Luke, bár szerintem tudta a választ.

- Most inkább nem. – ráztam a fejem. – Szerinted adnak még lent vacsorát? Éhen halok…

- Úgy tudom, csak nyolcig van étterem. – felelte. – Gyere, aludj vissza, reggel majd eszünk, és vissza is megyünk a kórházba.

Felsóhajtottam, és bár előre láttam, hogy nem fogok tudni újra elaludni- legalábbis nem mostanában - elmosolyodtam és visszadőltem Luke mellé a kényelmes ágyba.

(Rory)

Este fél kilenc múlt. Az orvos mondta, hogy anyáék egy közeli hotelben szállnak meg éjszakára. A kórház már nagyjából elcsöndesedett, de nekem már nem volt kedvem aludni, és végre hatott a fájdalomcsillapító is. Hálás voltam az újságokért, amiket behoztak, akárki is hozta. Azok olvasgatásával ütöttem el az időt, mióta a nővér kiment.

 Egyszer csak a telefonom vad rezgése szakított félbe az olvasásomat a cikk felénél. Elvettem az éjjeli szekrényről. Paris keresett.

 - Szia, Paris! – köszöntem meglepetten. Rá számítottam volna legkevésbé.

- Szia, Rory, remélem nem zavarlak. – A hangja vidámnak hangzott. – Vagy aludtál?

- Nem, még fent vagyok, mondjad! – Azt kellett volna mondanom, hogy már fent vagyok.

- Óriási hírem van. – mondta izgatottan. – Doyle megkérte a kezem!

Először csak pislogtam, aztán rájöttem, hogy reagálnom kéne valamit rá.

- Jó ég, Paris, ez nagyon jó hír! – vigyorodtam el. – Örülök neki! Mikor történt?

- Ma reggel mielőtt órára mentem. – mesélte lelkesen. – Nagyon érdekes érzés volt, de végül is igent mondtam!

- Jaj, egy fantasztikus, tényleg! – Örültem neki, hogy ilyen boldog.

- Köszi, szerintem is. – helyeselt. – Az esküvő szerintem, úgyis csak nyáron lesz, akkor majd kapsz egy meghívót.

- Gratulálok! – feleltem még szélesebb mosollyal.

- Köszönjük. – kuncogott fel. Jó volt hallani, hogy jó a kedve. Megérdemli, hogy boldog legyen miután ennyit tanul, és dolgozik a sikerért. Doyle pedig nagyon szereti, és ez így van rendjén. – De biztos nem zavarlak? Nem dolgozol?

- Nem… öhm… igazság szerint a kórházban vagyok. – mondtam, ezt már kevesebb vidámsággal.

- Kinél?

- Öö… magamnál. – pislogtam. Furcsa, ha valaki nekem azt mondja, hogy kórházban van nem az jut eszembe először hogy „Kinél?” van hanem mondjuk hogy „Mi történt?”.

- Miért? Beteg vagy? Megsérültél? – jöttek a kérdések, amik szinte követelték a választ. Visszatért a régi Paris-hangnem.

- Az utóbbi. – válaszoltam. – Elütött egy kocsi a zebrán. Eltört a lábam meg az egyik karom, de megvagyok.

- És most hol vagy, azon kívül, hogy kórházban?

- Lowában. Anya, Luke a nagyszüleim és Logan ideutaztak. – mondtam. – Még egy hétig itt kell lennem, csak aztán mehetek haza. - És akkor egyáltalán hazamenjek? Vagy még visszamehetek dolgozni? Semmit sem tudok. Semmit sem terveztem meg, csak aludtam, meg feküdtem!

- Várjunk csak! – szólt közbe Paris. – Logan is ott van? Hogyhogy?

- Tényleg nagyon rég beszültünk, nem is hallottál róla. – fogtam a fejemet röstelkedve. – Én hozzámegyek Loganhez.

- De hát, nemet mondtál neki a diplomaosztó után, nem? – kérdezte döbbenten.

- De igen, de míg otthon voltam elkezdtünk e-mailezni, majd eljött hozzám és végül igent mondtam neki. – meséltem el a történetet.

- Sosem volt egy egyszerű életed, Gilmore. – jegyezte meg. – Szóval jól vagy?

- Igen a lehetőségekhez képest jól, főleg, hogy telenyomtak fájdalomcsillapítóval. – vontam vállat. – De már unok egész nap feküdni, és minden elég nyomasztó.

- A kórház már csak ilyen. – bölcselkedett. – És valószínűleg hamarosan ott fogom tölteni a mindennapjaimat.

- Tényleg, hogy megy a suli? – érdeklődtem.

- Nehéz, de tetszik. – mondta. – De már várom a karácsonyi szünetet.

- Azt elhiszem. – heherésztem. Emlékszem én is mindig vártam, mikor még a Yale-en voltam. Függetlenül attól, hogy szerettem oda járni.

- Nem hittem, hogy ezt valaha így kimondom, de hiányzol! – mondta Paris őszintén, és ez jól esett nagyon.

- Te is nekem Paris! - feleltem, az igazat. – Furcsa, hogy már nem vagyunk lakótársak, bevallom.

- Nagyon furcsa! – nevetett. - Most viszont mennem is kell, még átnézem az anyagot aztán ágynak esek. Örülök, hogy beszéltünk!

- Én is, és még egyszer gratulálok! – mosolyodtam el ismét.

- Kösz, Rory!

Elköszöntünk, majd letettük. Jó volt beszélgetni Parissel, tényleg hiányzott. És legalább kicsit elterelte a figyelmemet, meg unatkozni se unatkoztam. Most viszont hogy letettük, neki álltam magamban azon gondolkodni, hogyan legyen ezek után…