18. fejezet

Na sziasztook! :) Ahogy ígértem itt a fejezet! Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá, szóval jó olvasást és véleményeket kérek. :)
További szép hétvégét Mindenkinek! 

18. fejezet

Lehet

(Rory)

  Már délután négy is elmúlt mikor Paris elment. Utána megmozgattam magam egy kicsit, elpakoltam a kínai maradékát, aztán kicsit lepihentem a nappaliban. Azt hiszem elaludtam, mert a következő emlékem az, hogy csörög a telefonom. Összeszedtem maga és felvettem.

- Hálló?

- Szia, Zseni, én vagyok. – hallatszott Logan hangja. – Furcsa a hangod, baj van?

- Semmi csak elaludtam. – nyugtattam meg, bár a hangom még mindig rekedtes volt. – Mi újság?

- Csak gondoltam felhívlak, most indulok majd haza. - mondta. Több mint egy órát aludtam? Alig pár percnek tűnt.

- Rendben. Paris átjött, rendeltünk kínait. Maradt belőle, tudsz azt vacsorázni.

- Jó lesz. – felelte. – Na, akkor leteszem, mert vezetek.

- Oké, várlak.

Letettük, én pedig főztem magamnak egy kávét. Nem csináltam túl erősre, bár az volt a gyanúm, hogy még egy méregerős kávé után is simán tudnék aludni éjszaka.

 Mikor lefőtt a kávém, a bögrével leültem a laptopom mellé. Persze mind ez lassan ment, ugyanis most arra is figyelnem kellett, hogy ne lötyköljem ki a kávé felét a bögréből mire beérek a nappaliba. De sikerült baleset nélkül visszajönnöm. Megnyitottam az e-mail fiókomat, és legnagyobb meglepetésemre, a sok reklám mellett, egy új névről kaptam levelet. Christiane Amanpourtól. Percekig csak pislogtam, mire meg tudtam nyitni.

Kedves Rory Gilmore!

Átnéztem a munkáit, amiket átküldött nekem. Nem volt kevés, de sikerült néhány igen jót elolvasnom, és remélve, hogy a többi is ilyen remek, amiket még nem olvastam el, bátorkodtam beajánlani Önt egy újságnál, ami szerintem elég jó. A Walligford Daily News-nál, ahol szívesen látnák Önt egy állásinterjún. Nem tudom van-e munkája jelenleg, és tudom, hogy nem akkora napilap, mint a New York Times, de kezdő újságírónak remek lehetőség.  Alulra írtam a telefonszámot, amin hívhatja őket.

Sok szerencsét kívánok!

Christiane Amanpour

Nem akartam hinni a szememnek. Christiane Amanpour beajánlott engem egy nagy napilapnál? Azt sem hittem volna, hogy valóban elolvassa az írásaimat nemhogy még ajánlást is tesz. Nekem!

És ha azt nézzük Wallingford alig fél óra kocsival, nem is és most bármilyen állás jól jönne, még ha csak ideiglenes is, és ha csak kevesebb pénzt kínálnak.

 Mikor felocsúdtam a döbbenetből letettem a bögrémet, és villámgyorsan írtam, egy hála-levelet, aztán beütöttem a telefonszámot és tárcsáztam. Néhány csörgés után fel is vették.

- Wallingford Daily News. Mibe segíthetek?

- Jó estét, én Rory Gilmore vagyok. Christiane Amanpour ajánlott be engem az Önök újságjánál, és megadta a telefonszámot, hogy keressem fel Önöket az állásinterjú miatt. – Féltem, hogy nagyon hadartam és a nő nem is értette mit hadoválok, de egyáltalán nem volt problémája vele.

- Oh, igen Rory Gilmore. – mondta. – Rendben. Hétfő délután két óra megfelel?

- Tökéletesen. – vágtam rá.

- Rendben, akkor keresse fel irodánkat, Wellingtonban azon belül is egy bizonyos Sebastian Harwolt.

Gyorsan lekörmöltem a nevet és a helyet.

- Oké, köszönöm!

Elköszöntünk, majd letettem. Még mindig nem hittem el.

Ebben a pillanatban hallottam a zár kattanását a hallban. Logan hazaért.

- Logan képzeld! – fel akartam pattanni, de aztán eszembe jutott a lábam és kicsit fékeznem kellett a lelkesedésemet, nehogy elessek.

- Mondjad. – mosolygott rám. – Mi történt?

- Christiane Amanpour beajánlott a Wallingford napilapnak! – újságoltam. – Írt egy telefonszámot, felhívtam őket, és hétfőre várnak állásinterjúra.

- Ezt nem mondod?! – Logan mosolya kiszélesedett. – Nagyon örülök neki, Kicsim!

- Én is! – Óvatosan megöleltem, de azért elég erősen ahhoz, hogy érezze az örömömet, majd meg is csókoltam. – A kezemről úgyis leveszik a gipszet már szombaton, úgyhogy hétfőre már csak a lábamon lesz, de az is két hét múlva lekerül. Remélem, ettől még felvennének.

- Hétfőn minden kiderül, de ez mindenképpen nagy dolog!

- Ugye, hogy az? – örvendeztem. – Fel kell… fel kell hívnom anyát! El kell mesélnem mi történt. – És már kaptam is a vezetékes telefon után.

- Csodáltam, hogy nem őt hívtad előbb. – jegyezte meg.

- Nem tudtam volna. – válaszoltam, mialatt már a számát pötyögtem be. – Azelőtt pár perccel tettük le a telefont, hogy megjöttél volna.

(Lorelai)

- Mi ez a nagy mosoly? – kérdezte Luke meglepetten, miután Roryval letettük a telefont.

- Nagy híre volt. – kezdtem izgatottan. – A híres tudósító, akiért rajong és akivel nyáron találkozott a szállóban, megadta a névjegyét akkor, hogy küldje el neki pár írását, és Rory el i küldte őket. Ma kapott egy e-mailt, hogy Christiane Amanpour beajánlotta egy napilaphoz!

- Nahát, ez nagyon jó hír!

- Az bizony. – helyeseltem büszkén. Az én lányom! – És ráadásul a napilap Wallinfordban van, ami alig fél órányira van Stars Hollowtól. Hétfőn megy interjúra.

- Tudtam én, hogy Rory nem marad sokáig állás nélkül. – jelentette ki. – Okos és tehetséges lány, ráadásul minden oldalról bebiztosította magát. Önéletrajzok, kapcsolatok… azon csodálkoztam volna, ha nem talál semmit.

- Igen. – bólintottam. – És közel van, állítólag a fizetés pont elég egy kezdő újságírónak és ez neki is bőven elég. Végre kezd összeállni minden.

- Tudod mit? Holnap menjünk el vacsorázni négyesben. Te, én, Rory, Logan. – vetette fel vőlegényem. – Megérdemli, ez egy nagy lehetőség.

- Halasszuk inkább az utánra a vacsorát, hogy megkapta az állást, ne igyunk előre a medve bőrére. – mosolyogtam a lelkesedésén. – De ide attól még áthívhatjuk őket. Te főznél, és meg szórakoztatnék, ahogy lenni szokott. Mit szólsz?

- Igazad van, jó ötlet. – egyezett bele. – Remélem, összejön neki.

Én is reméltem. Megdolgozott érte. És legalább meg sem kell válnom tőle, mint legutóbb.

(Rory)

Szombatra még hidegebbre fordult az idő, és sikeresen meg is fáztam, de már boldog voltam. A kórházból jöttünk ki Logannel, és a karomon már nem volt gipsz.

- Kap levegőt a kezem. – Úgy nézegettem mintha új kart kaptam volna a régi helyett. Furcsa volt, újra gipsz nélkül látni.

- Igen, ez azzal jár, ha leveszik a gipszet. – vigyorgott Logan. – Már csak két hét, és olyan leszel, mint régen.

- Bizony. – Már alig vártam. – De azért nem mondhatod, hogy nem vagyok ügyes. Már tök jól megyek mankóval is.

- Olimpiai díjat adnának, ha lenne „Törött lábúak, mankós közlekedése” című verseny. – nevetett. – De kétségtelenül jól megy.

- Köszönöm az elismerést!

Beültünk a kocsiba, Logan indított majd végre elmentünk a kórház területéről.

- Beüljünk valahová enni? – kérdezte.

- Aha, a Szitakötőbe, ha lehet. – mondtam neki, miközben a rádiót kapcsolgattam, hátha találok egy rendes adót. – Megígértem anyának, hogy ma miután leveszik a gipszet vele ebédelünk. Azóta nem láttam, mióta együtt vacsoráztunk kedden.

- Rendben. – bólintott. – De ehhez sajnos hozzá kell szoknod. Külön élsz tőle. Évek óta.

- Tudom, de eddig úgy éltünk külön, hogy messzebb voltam. Most megy itt élünk egymástól egy köpésre, és furcsa, hogy napokig nem látom. – magyaráztam.

- Majd hozzászoksz.

Bekanyarodtunk a Szitakötő Szálló utcájába, majd pár perc múlva, Logan leparkolt a parkolóban. Kiszálltunk és bementünk a hátsó ajtón. Ez közelebb volt, mint a bejárat.

- Hahó. – szóltam be, mikor kinyitottam ajtót.

- Rhory? – lépett ki Michele az irodából. – Rhég láttalak.

- Igen, tudom. – húztam el a számat bűntudatosan. – Hogy vagy?

- Nazson jól, te is? – kérdezett vissza, de aztán a szeme rávándorolt a mankómra, meg a gipszemre. – ’abárh ez nem éppen jó kérhdés volt.

- Ettől függetlenül jól vagyok. – vontam vállat. – Találkoztál már a vőlegényemmel, Logannel?

- Nem ’inném. – rázta a fejét majd bemutatkozott és kezet nyújtott. Logan is így tett, aztán Michele ment a dolgára, mi meg leültünk az étkezőben. Anya pár perccel később ideért, és ő is leült közénk.

- A menünk ma nagyon jó. – ajánlotta, mikor látta, hogy az étlapot bújjuk. – Sookie remekül

készíti a csirkét.

- Jó ötlet. – mondtuk, és végül is az mellett döntöttünk.

- Na és milyen érzés, hogy megszabadultál tőle? – kérdezte miközben a kezemre bökött, amin már nem volt gipsz.

- Nagyon tetszik neki. – vigyorgott Logan. – Idefelé végig azt tapogatta, és csodálkozott, hogy ilyen volt-e a keze előtte is.

- Jó, hát másképp nézet ki. – mentegetőztem, de nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Ha más is lett, majd megszokja a szemed, Szívem. – viccelődött anya.

Az egész ebéd jól telt, beszélgettünk, nevettünk és persze dicsértük Sookie menüjét, amikor kijött, hogy minden rendben van-e.

- Hallom állásinterjúra mész. – mosolygott rám. – Csak úgy kapkodnak utánad látod?

- Meg is értem, nagyon jól ír. – kacsintott rám vőlegényem. – Olvastad már az írásait, Sookie?

- Néhányat igen. – bólintott a kérdezett. – Tetszettek.

Ekkor megcsörrent Logan telefonja, ezért elnézést kért, majd felállt és kiment telefonálni.

- Na de én vissza is megyek, mert lassan haza kell mennem. – forgatta a szemét. – Napi 3 órát lehet csak a konyhában, hát mit gondolt a doki?

- Azt, hogy terhes vagy. – mondta anya. – Vagy rosszul gondolja?

- Azt nem, de azért séf is vagyok!

- Már csak pár hónap Sookie, aztán annyit dolgozhatsz, amennyit bírsz. – nyugtattam meg.

- Tudom, bocsi. – szabadkozott, majd elköszönt tőlünk és visszasietett a konyhába. Logan váltotta le őt. Kicsit zaklatottnak tűnt mikor visszaért, és leült.

- Ki volt az? – ráncoltam a homlokomat.

- A nővérem. – felelte. – Azt mondta anyámék, többször emlegetik neki, mikor találkoznak, hogy el akarnak jönni az esküvőnkre, de Honor azt mondta nekik, hogyha ezt szeretnék, azt személyesen kell elmondaniuk. De szerintem nem lesz hozzá merszük.

- Ó, nahát. – pislogtam.

- Ez végül is érthető. – szólt anya. – Elvégre a szüleid.

- Persze, csak annyi már nincs bennük, hogy ezt ők közöljék velünk. – mutatott kettőnkre. – Pedig tudják a számomat, tudják hol lakunk.

- Lehet, hogy egyszer csak eljönnek. – vélekedtem. – Várjunk pár napot szerintem. Lehet, hogy megváltoztak és el fognak jönni.

- Nehéz elhinni, de lehet. – vont vállat Logan de láttam, hogy még ezen jár az agya.

- A szülőkkel sosem könnyű, ez bizonyított tény. – vigasztalta anya. – Mi azért mindig itt leszünk neked.

- Hálás vagyok. – mosolyodott el Logan.

- Ó nézzétek, megjött az ebédünk. – váltott témát anya mikor meglátta a pincéreket. – Jó étvágyat!

(Logan)

- Hol van Rory? – kérdezte Honor. Ő és én az asztalnál ültünk és kávéztunk. Ellátogatott hozzám, neki is szabad volt a délelőttje meg nekem is.

- Állásinterjún. – feleltem. – Beajánlották egy közeli város lapjához, és most ott van.

- Na az jól hangzik. – mondta elismerően. – De azért reménykedtem, hogy találkozom vele. – húzta el a száját. – Rég láttam.

- Ő is biztos szeretne látni. Majd mondom neki, hogy hívjon fel, elmehetnétek valahová. – vetettem fel.

- Szuper lenne! – lelkesült nővérem. – Elviszem vásárolni!

- Majd ha már tud rendesen járni elviheted. – kuncogtam. – A lábán még mindig járógipsz van.

- Szegénykém. – biggyesztette le az ajkát. – De azért jobban van az óta?

- Remekül van. – biztosítottam róla. – Vidám, és jókedvű, mint régen.

- Sejtettem. – kortyolt a kávéjából, de a bögre fölött egy huncut mosollyal nézett rám. – Jó menyasszonyt fogtál ki, Öcsikém!

- Tudom. – mosolyogtam, majd felsóhajtottam. – Anyuékkal beszéltél mostanában?

- Igen. – válaszolta óvatosan. – De semmi újság. Most nem is említettek titeket. Az óta, mióta közöltem, hogy személyesen béküljenek ki veled, nem beszélnek erről a témáról.

 A fejemet csóváltam. Miért lepődöm meg?

- És ezen kívül?

- A régi dolgok. – vont vállat hanyagul. – Apa dolgozik, mint egy eszelős, anya meg rendezvényekre jár, vásárol, meg ilyenek.

- Nem változott semmi náluk. – vontam le a következtetést.

- Ez így van. – bólintott. – De tudom, hogy hiányzol nekik. És azt is, hogy neked is hiányoznak ők.

- Csak rossz érzés. – morogtam a kávém fölött. – Nem értem, miért nem tudják elfogadni ami most van.

- Ahhoz hogy megértsd, mi jár a fejükben, az sem lenne elég, ha gondolatolvasó lennél. Szóval ne is próbáld megérteni. Tudom, hogy fontosak neked, de ha mindketten makacsok vagytok, nincs mit tenni…

- Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokom.

- Úgy hogy te is bármikor visszamehetnél oda, hogy ezt megbeszéld velük, mégis inkább fősz a saját levedben. Szerintem, ha hazamennél, leülnél velük és kibékülnétek, még azt is elfogadnák, hogy elveszed Rory-t. Vagy nem lehetséges?

- Nem tudom, de az ő térfelükön van a labda. Én nem mehetek át érte, hogy újra eldobjam. Nekik kell.

- Ők is ezt hiszik, szerintem ez itt a baj. – mutatott rá Honor. – De tudod mit? Feladom. Ha így akarjátok csinálni, így csináljátok, én már nem szólok bele. De szerintem mindhárman rosszul csináljátok.

 Erre csak egy hümmögés volt a válaszom. Nem tudtam mit mondhatnék. Valahol igaza volt, de valahol egyáltalán nem.

- Megvagytok Josh-sal? – érdeklődtem más vizekre evezve.

- Nagyon jól. – mondta boldog mosollyal. – Főzni tanulok, ő meg dolgozik. De én is keresek munkát, csak nem igazán találok…még. Nem adom fel.

- Helyes!

- Szóval ez Rory anyjának a régi háza? – nézett körül. – Szép.

- Igen, Rory itt nőtt fel. – válaszoltam.

- El tudom képzelni itt. – jegyezte meg, aztán rám szegezte a tekintetét. – Téged is vele együtt.

- Én is. – értettem egyet vele. – Nagyon szép ház, és otthonos, nem olyan hely ahol eddig laktam és ez a jó benne… Honor? – Mikor ránéztem láttam, hogy elfehéredik és furcsa lesz az arckifejezése. – Honor?

- Hol van a mosdó? – kérdezte elhaló hangon, majd a szája elé tette a kezét.

- Kimész és itt jobbra. – mondtam gyorsan, mert rájöttem, hogy hányingere lett. Ő már szaladt is majd csak egy ajtócsapódás hallatszott, és onnantól nem hallottam semmit, csak azt mikor Honor lehúzta a wc-t.

  Mi lehetett rossz? – néztem bele a kávésbögrémbe mintha látnék benne valami furcsát. Talán a tej? De nekem semmi bajom, és az különben sem jönne ki ilyen hamar. Rosszat reggelizett?

 Nyílott az ajtó és a nővérem visszatért. Még rosszabbul nézett ki, mint mikor bement, és úgy rogyott le a székre, mint egy 80 éves.

- Uh… - nyögte és félretolta a kávésbögréjét. – Nincs valami kekszetek, vagy ilyesmi? – kérdezte.

- Megnézem. – Felálltam, a szekrényhez léptem és kutatni kezdtem benne. – Mi történt? Rosszul érezted magad?

- Annyira nem… egyszer csak jött. – sóhajtott fel. – De most nagyon szar.

- Találtam kekszet. – vettem ki a zacskót, majd kiöntöttem egy tálba és elé tettem. – Nem ettél reggelire valami romlottat?

- Nem is reggeliztem. – mondta, a kekszen nyámmogva. – Az első dolog, amit ma ettem, az a muffin volt amit a kávéhoz adtál nekem.

- Nekem semmi bajom szóval tuti, hogy nem az volt. – ráncoltam a homlokom. – Akkor nincs ötletem.

  Elgondolkodott egy percre, majd kikerekedtek a szemei.

- Mi az? – kérdeztem rögtön.

- Css. – tartotta fel a mutatóujját, majd behunyta a szemét. Csak a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Mintha magában számolna.

Pár perc után szólalt csak meg, de addigra sejtettem már hogy mit fog mondani. Érdekes módon az én gyomrom ugrott görcsbe tőle.

- Logan… - hebegte, majd kétségbeesetten rám nézett. – Lehet… Lehet hogy terhes vagyok