17. fejezet

Sziasztok!

 Na ahogy ígértem, folytatom a történetet úgyhogy egy bögre kávé és egy tányér sütemény mellett befejeztem a fejezetet. Átnéztem, úgyhogy nem is kellett estig várnotok rá. Remélem tetszik nektek, véleményeket kérek. :)
Regii

17. fejezet

Minden jó lesz

(Rory)

  A hétvégén végre két lábamra állhattam, és járhattam. Persze azt a bicegést, amit produkáltam, járásnak a legkevésbé se lehetett nevezni, de legalább már nem a tolókocsiban kellet toldozni, és nem kellett egész nap feküdnöm. A kezem is jól van már, arról egy hét múlva leveszik a gipszet, és akkor le is lesz róla a gond.

- Biztos ne segítsek? – kérdezte anya, mikor a veranda lépcsőjén mankóztam le. Eljött hozzánk, hogy segítsek neki kiválasztani a díszítést az esküvőre. Sookie is itt volt egy darabig, de aztán hazament pihenni. Szigorúan meg van adva, hogy naponta hány órát lehet talpon a baba miatt.

- Nem kell, már egész jól megy. – bizonygattam. – Mozognom kell, hogy hozzászokjon a lában, és erre pont jó, hogy kikísérlek a kocsihoz.

- Ha te mondod. – vont vállat. – Logan mikor jön haza?

- Este hat fele végez, utána valamikor. – feleltem.

- Jól megy a munka?

- Azt mondja, igen habár még csak két hete dolgozik ott szóval, még bőven lesz ideje megunni. – kuncogtam. – De nem festem az ördögöt a falra.

- Örülök neki. – mosolygott anya. – Add át neki, hogy üdvözlöm, ha hazaért.

- Jó, én is üdvözlöm Luke-ot. – bólintottam. – Vezess óvatosan, nem tudom mennyire sózták fel az utakat.

Elbúcsúztam anyától aztán visszabicegtem a házba. Leültem a kanapéra, az ölembe vettem a maradék popcornt és egy katalógust. Alig értem el a közepéig, mikor kopogtattak az ajtón. Nagy nehezen feltápászkodtam, és elindultam a mankómmal az ajtó felé, de addigra az illető már másodszor is kopogott.

-  Jövök már! – kiáltottam, majd kizártam az ajtót.
Paris állt a küszöbön. Szinte semmit sem változott. Hosszú szőke haját most befonva hordta, hosszúkás arcát nem sok smink fedte és a szája a szokásos visszafogott félmosolyra húzódott.

-  Rory! – kitárta a karját és óvatosan megölelt, hogy fel ne döntsön.

- Paris, micsoda meglepetés! – pislogtam. – Hogy kerülsz te ide? Hát nem Cambridge-ben tanulsz a híres Harvardon?

- De csakhogy, a mai nappal elkezdődött a téli szünet, úgyhogy sok lett a szabadidőm. – mondta, miközben beljebb lépett. – Doyle dolgozik, úgyhogy gondoltam meglátogatlak, reméltem, hogy még nem költöztél el.

- Dehogy költöztem. – nevettem. – Igazság szerint valószínűleg nem mostanában megyek el StarsHollow-ból.

- Hogyhogy? – nézett rám érdeklődve.

- Gyere be, üljünk le, elmesélem. – invitáltam be. – Kérsz valamit inni, vagy enni?

- Nem kérek semmit, köszi. – legyintett és ledobta magát a fotelbe. – Már is járógipszed van?

- Igen, pár napja. – Én is leültem Paris mellé. – Már egész jól megyek mankóval.

- És jól vagy?

- Már sokkal jobban. – biztosítottam mosolyogva. – És te?

- Jól-jól. – most boldog mosoly terült szét az arcán. – Doylelal is minden rendben, a sulival is.

- Örülök neki, Paris!

- Kösz! Na de hogy értetted azt, hogy itt maradsz?

- Hát, úgy kezdődött, hogy a nagyszüleim nászajándékba vettek anyáméknak egy házat, így ez a ház eladásra kényszerült volna, amiről hallani sem akartunk, így Logannel ideköltöztünk.

- Nahát, szóval már össze is költöztetek! Ezek szerint tényleg komolyan gondoljátok, mi?

- Hát persze. – ráncoltam a homlokom. – Miért?

- Csak kérdezem, merthogy legutóbb még gondok voltak a házasságotok terveiről. – mondta. – Csak meglepett a helyzet.

- Rázósan indultunk, de minden rendben. – bizonygattam. – Jól megvagyunk, komolyan.

- Akkor, gratulálok. – mosolygott Paris.

- Na de biztos nem kérsz inni? – kérdeztem meg újra. – Úgyis járkálnom kéne, ezért a járógipsz.

- Jó, akkor kérek egy ásványvizet.

Fel is álltam, és kibicegtem. Már a vizet vettem ki a hűtőből, mikor Paris kiszólt a nappaliból:

- Tényleg, hol van akkor Logan?

- Most dolgozik. – válaszoltam, miközben visszabicegtem az üveg vízzel hozzá. – Állása van egy tévé internetes weboldalánál. Nem túl sok a fizetés, de azért egész jó, és szeret ilyesmiket csinálni, szóval…

- Még jó is lehet. – Paris átvette a vizet, én meg lehuppantam mellé, és félretettem a mankót. Észrevettem, hogy végig engem nézett.

- Mi az?

- Csak azon gondolkodtam, hogy te mindig is az a lány voltál, aki kórházba ment látogatóba. – kezdte. – Longanhez, Aserhöz velem, a nagypapádhoz… Te mindig is az a fajta voltál, akivel sosem történt semmi. Mintha mindig tudta volna mi vár rá, aki sosem félt semmitől, de azért elővigyázatos volt, érted. Erre most mégis ez lett.

- Történtek már velem dolgok. – csóváltam a fejem. – Emlékszel, mikor a Chiltonba jártunk, megrepedt a csuklóm.

- Jó, de érted, hogy értem. – forgatta a szemét. – Nem volt semmi súlyos. És évekig semmi.

- Egyszer mindenkivel megesik, Paris ez nem olyan dramatikus, sőt. – vontam vállat. – Valakivel évente történik valami. Mondjuk, mert sportol, vagy olyan helyen dolgozik, esetleg…

- Még mindig nem érted, igaz? – mosolygott. – Annyi minden változott. Már nem vagyunk lakótársak, te már nem írsz, Logan el fog venni, és hazaköltöztél. Ugyanígy velem is. Van egy vőlegényem, orvosira járok, holott eddig mindig a jog érdekelt jobban.

- Igen sok minden, de valahol ezek jó változások. – mondtam neki. – Haladunk a célunk felé. És igen én most nem írok, mert nem tudnék írni, de jobban leszek, megint eszelősen fogok munka után keresni…. Paris, hogy jött ez most ide? – kérdeztem, mert láttam, hogy elfehéredik. – Paris? Jól vagy?

- Nem! – fakadt ki végül. – Kétségbeestem. Meg vagyok ijedve, mert most az egyszer nem terveztem meg mindent előre. Menyasszony vagyok Rory! ÉN! Paris Geller. És csak ülök az iskolában, mintha véget nem érő lenne, miközben Doyle már egy éve dolgozik. Te is tudod mi lesz veled. Itthon élsz, Logan el fog venni, és kapkodnak utánad az újságírók. De én…

- Paris, igyál, nyugodj meg és figyelj ide! – fogtam meg a vállát. – Klassz életed van Paris, és az, hogy nem tudsz mindent előre, az csak izgalmas lehet. Doyle el fog venni, és boldogok lesztek. És nem lakunk együtt? Nagy dolog, szünetekben akármikor eljöhetsz, és beszélgethetünk, vagy ha ráérek én is szívesen elugrom hozzátok. Nem lesz semmi baj! Remek életed van. Én is néha kétségbeesek, hogy mi lesz ezek után, de mindig jön egy újabb lehetőség, ami jó dolog. Nem szabad megijedni. Életre való vagy, hidd el nekem.

- Tényleg így gondolod?

- Tényleg! – dörzsölgettem meg a hátát. – Minden oké lesz.

Ivott egy kortyot, vett egy mély levegőt és így szólt:

- Talán igazad van.

- Helyes, most pedig témát váltunk, én rendelek kínait, nézünk valami jó filmet és kész. – mondtam. – Oké?

- Oké. – egyezett bele, végre azzal a szokásos félmosolyával.

Bólintottam, kinyújtottam a kezem a telefonért és tárcsáztam a kínai kajást, miközben még mindig alig hittem el, hogy Paris így kiborult, és hogy ennyire hiányzik neki, ami régen volt. Sose hittem volna, hogy ez bekövetkezik. De be kell vallanom, nekem is hiányzott egy kicsit minden. A Yale, a Parisékkel való együttélés, a magolás, és a kávézások. Megszokom én valaha, hogy ez már nincs többé?

(Lorelai)

- Michel szeretném, ha ezeket begépelnéd és elküldenéd e-mailben. – tettem le a pultra néhány papírt. – Nekem nincs időm rá ma, és ezek sürgős küldemények, de meghálálnám.

- Hm? Ja, ’ogy ezeket itt? – pislogott rám, mint aki eddig máshol járt. – Pehrsze, no phroblem!

- Ennek örülök, de… - ráncoltam a homlokom. – Na, jó, van 5 percem a barátságra, mi ez a bárgyú vigyor? Hogy mennek a dolgok a lánnyal?

- Liliannal? – javított ki. – Jól… Jól. Igazából, ezsütt vazsunk máhr egy hete.

- Ah, és erről nem is meséltél? – néztem nagyot. – Örülök neki, megérdemeltél már magadnak valakit.

- Köszönöm! – mosolygott rám a kedvenc recepciósom. – Azt ’iszem tetszik nekem.

- Ez jó jel. – kacsintottam, majd megpaskoltam a karját és visszavonultam az irodámba. Csak néztem. Nem tudtam elképzelni Michelt egy nővel. Talán mióta én ismerem sosem volt nővel. Vagy csak jól titkolta előlünk? Rejtély egy a pasi!

  Összekaptam a cuccomat és elindultam haza. Luke elvileg már otthon van, és remélem főzött valamit, vagy legalább hozott a kávézóból kaját, mert éhen halok.

  Hazavezettem a szürkületben, leállítottam a motort és besiettem a házban.

- Hahó! – kiáltottam. – Luke!

- Konyha! – kiabált vissza, majd mikor beértem hozzá, halkabban folytatta. – Én is nemrég értem, haza szóval, gondoltam, hogy nem tudnék főzni mire, hazaérsz, ezért hoztam, sajtburgert, krumplit, almás pitét, és salátát. –mutatott a különböző zacskókra.

- Imádlak, farkas éhes vagyok. – vigyorogtam, majd levetkőztem és lehuppantam a székre, míg ő tányérra rakta a kaját.

- Még meleg szerintem, de ha nem tedd majd be a mikroba. – mondta mialatt az én tányéromat elém tette.  

- Pont jó. – nyámmogtam a krumplin. – Na és milyen napod volt?

- Jó, April hívott. – válaszolta vidáman. – Egy hét múlva érkezne, ha az úgy jó. Itt lesz az esküvőn is, tehát úgy választottunk ki egy hetet, hogy 30.-a beleessen.

- Persze, jól hangzik. – mosolyogtam. –  De akkor az azt jelenti, hogy itt tölti a Karácsonyt is?

- Igen, most Annáé volt a Hálaadás, úgyhogy logikus. – mondta.

- Értem, ez nagyon jó. – Tényleg örültem neki. – Akkor majd jövő héten elmegyünk és nézünk neki valami szépet.

- Okés. – Luke is leült velem szemben.

- Rory is biztos örülni fog neki, kedveli Aprilt.

- Az jó, örülök neki. – mosolygott. – Vele minden rendben? Hogy van?

- Délelőtt voltam nála, már egész jól megy mankóval, és sokkal jobb színe is van. – meséltem. – De majd akkor lesz teljesen jól, ha mindegyik gipsztől megszabadul.

- Az mikor lesz? – kérdezte Luke.

- Egy hét múlva a kezéről, rá két hétre pedig a lábáról. – mondtam. – Habár nem örül neki, hogy Karácsonykor is rajta kell lennie, de jobb, mint a semmi.

- Az biztos.

Ekkor csörrent meg a telefonom. Előtúrtam a táskám mélyéről, majd mikor a kijelzőre néztem elmosolyodtam:

- Csak emlegetni kellett.

- Rory az? Mondd, hogy üdvözlöm.

Bólintottam, hogy meglesz, aztán felvettem.

- Szia, Szívem!

- Anya! – Kiáltott izgatottan a kagylóba egyetlen lányom. – Sosem fogod elhinni, mi történt!