14. fejezet

Sziasztok! :) Ma reggel átnéztem, szóval gondoltam még így ebéd előtt felteszem a fejezetet ;) Véleményeket kéreek! <3

Regii

Játssz a tűzzel, úgysem éget! 

(Rory)

- Ez még csak a második nap, ez egy örökkévalóság lesz. – nyöszörögtem anyának, mikor leült mellém a székre.

- Ugyan már, úgy ismersz, mint aki nem vidít fel? – húzta fel fél szemöldökét és felém nyújtott két fajta nasit. – Sós vagy édes?

- Édes. – mosolyodtam el, és miután anya felbontotta az ép kezemmel vettem is ki belőle.

- Logan is mindjárt bejön, addig pedig szeretnék mutatni neked valamit. – vigyorgott anya továbbra is és az ölébe vette a zacskót, amit az imént a lábánál láttam. – Kíváncsi vagy mi van benne?

- Megöl a kíváncsiság. – ültem feljebb az ágyban amennyire tudtam, anya pedig ezalatt kihúzott egy piros felsőt a zacskóból. Hosszított volt, és cifra betűkel, flitterekkel az volt belevarrva hogy: „A legjobbnak”.

- Tök jól néz ki! – állapítottam meg. – Kié lesz?

- Úgy gondoltam odaadhatnám Sandra Bullock-nak ha épp megint az országban üdül. – hülyült anya. – A tiéd, mégis mit hittél?

- Nagyon tetszik, köszi. – vigyorogtam még szélesebben.

- Szívesen. – nyámmogott az édességen. – Tegnap muszáj volt vásárolnunk, mert semmi ruhát nem hoztunk, és mikor megláttam, azt kiáltotta: „Rory!”.

- Oh, szóval még kiabál is. – nevettem. – Ezért a képességéért, felárat kértek, igaz?

- Épp ellenkezőleg. Annyira idegesítette őket, a póló kiabálása hogy féláron odaadták.

Csak nevettem. Nem tudtam, igaz-e a féláras dolog vagy sem, de nem nagyon zavart, örültem anya ajándékának.

- Szóval jót tett a vásárlásterápia. – jegyeztem meg.

- Az mindig jót tesz, Szívem. – paskolta meg a karomat. – Otthon veled is beiktatok egyet. Látni fogod, Logannek is vettünk pár cuccot, szerintem újra belé szeretsz.

- Ahhoz elég lenne, ha csak egy fürdőgatya lenne rajta. – kacsintottam anyára.

- Na persze, hisz az én lányom vagy. – kuncogott. Vele nevettem, de egy valami szöget ütött a fejemben:

- Mi lesz ezek után? – kérdeztem komolyabb hangvétellel.

- Hogy érted?

- Hát, a munkahelyemre már betelefonáltam, hogy egy hétig mindenképpen nélkülözniük kell. – mondtam. – De törött kézzel és törött lábbal kizárt, hogy tudjak tudósítani külföldről, és amúgy is már biztos kerestek valakit helyettem…

- Na, igen… - hümmögött anya és megfogta a nem törött karomat. – Szerintem előre kell hoznod a felmondásodat. Tudom, hogy nem akarod ilyen hamar, és hogy neked minden dologhoz egy hónap szervezés kell, de legalább két hét. Pro és kontra listákkal, de… ez most más.

- Tudom. – sóhajtottam. – Igazad van, talán az lesz a legjobb. És akkor ahogy kiengednek innen, végre hazamehetek. – Itt el is mosolyodtam.

- Úgy van. – Ő is mosolygott már. – Logan már beköltözött, szerintem jól meglesztek ott.

- Ez tuti. – helyeseltem. – Hiányoztatok már!

- Te is nekünk, Kicsim. – Adott egy puszit az arcomra, majd kiment megnézni, hogy Logan mikor ér ide.

(Lorelai)

Nyomtam egy puszit a lányom arcára, hogy tudassam vele tényleg hiányzott ő is. Normális esetben szorosan megöleltem volna, de most hogy ezt nem lehetett beértem ennyivel.

- Kimegyek utána nézek a fiúknak. – mondtam neki, majd felálltam, és kimentem a folyosóra. Luke itt ült kint az ajtó mellett. Még korán volt, elég laposakat pislogott.

- Senki nincs még itt. – közölte, mikor látta hogy a szemem a folyosót járja végig anyámékat vagy Logant keresve.

- Azért körülnézek. – tettem a vállára a kezemet. – Menj csak be hozzá addig. – biccentettem a fejemmel a szoba felé. Luke bólintott és ő a szoba felé ment én meg az ellenkező irányba.

Amikor azt mondtam: Utána nézek a fiúknak, nem éppen abban reménykedtem, hogy Christopherbe fogok belebotlani a folyosón.

- Helló. – köszöntem kimértem.

- Szia. – jött a szintén visszafogott viszonzás. – Hogy van?

- Sokkal jobban. – feleltem bólogatva.

- És akik elütötték, velük mi lett?

- Nem pereltük be őket, fizették a kórházi költségeket, és az orvos azt mondta, hogy tegnap este benéztek Roryhoz. – válaszoltam. – Gyere megmutatom a szobáját. – intettem és odavezettem a 304-es szobához. Odabentről nevetés hallatszott ki, Rory és Luke jól érezték magukat.

- Apa! – kiáltott fel Rory, mikor meglátta Christ, Luke pedig felegyenesedett a székről. A két férfi biccentett egymásnak, majd Christpher odament a lányához és óvatosan magához ölelte, Luke pedig idejött hozzám, és kiültünk a folyosóra.

- Rory örül neki. – jegyezte meg Luke. – És csak ez számít.

- Igen. – bólintottam rá. – De azért veled is jól elnevetgélt. – tettem hozzá mosolyogva.

- Ja, igen. – Erre ő is mosolygott már. – Aprilt felhívtam tegnap, és azonnal ide akart jönni, amint meghallotta, mi történt.

- Ez kedves. Ő hogy van?

- Jól, nemrég kezdődött a suli és nagyon sokat tanul. – mesélte Luke. – De már nagyon várja hogy nálunk legyen. Kíváncsi az új házra, és örül hogy újra együtt vagyunk.

- Már én is várom, hogy jöjjön. – mondtam őszintén. Most, hogy velünk minden rendben, és hamarosan összeházasodunk még jobban megkedveltem Aprilt, mint azelőtt.

- Ti mit kerestek itt? – jött anyám meglepett hangja a jobb oldalamról. Ő, apám és Logan itt álltak a székeink mellett.

- Nektek is szép jó reggelt! – mosolyogtam rájuk.

- Hogyhogy ti már bent vagytok? – Anya nem törődött a kis viccemmel újra kérdezett.

- Korán keltünk és bejöttünk taxival. – feleltem természetes hangnemmel.

- Miért nem szóltatok? – jött a következő számon kérő kérdés Emily Gilmore-tól.

- Azért biztosúr, mert hajnali hat óra volt, és kiraktátok a „Ne zavarjanak!” táblát az ajtóra. – Most már én is felálltam, megfájdult a szemem, felnézni rájuk,

- Rory ébren van? – szólt közbe Logan.

- Igen, az apja is bent van nála, de menj csak be. – mondtam neki, és már ment is a szoba felé.

- Itt van Christpher?- kérdezték a szüleim kórusban.

- Igen itt van. – feleltem türelmesen. – Felhívtam, hogy a lánya kórházban van és idejött.

- Csak úgy idehívtad?

- Rory miatt be kellett jönnie. – Kapcsolódott be Luke is a beszélgetésbe. – Minden rendben.

- Hát jó. – bólintott anya. – Bemegyünk mi is Richard?

- Persze, menjünk. - mosolyodott el apám, és követte anyámat Rory szobája felé. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, mikor végre elmentek, és lerogytam a székre.

- A szüleimmel sosem könnyű. – csóváltam a fejem, miközben Luke is leült mellém vissza a helyére. – Bele se gondoltam milyen lesz egy hétig velük összezárva, egy kórházban, egy hotelben.

- Szerintem most még egész elviselhetőek. – vont vállat vőlegényem.

- Igaz, annál elviselhetőbb mintha kétszer ennyire rossz enne. – forgattam a szemem. – Nem hiszem el, apa csak úgy otthagyhatta egy hétre az állását?

- Fogalmam sincs…

- Most meg még itt van Christopher is, mint egy öt éves gyerek. – folytattam a morgolódást.

- Lorelai.

- Igaz, bocs. – szabadkoztam. – Az a bajom, hogy ma még nem ittam kávét.

- Ittunk kávét, a hotelban. – emlékeztetett Luke.

- Ismétlem, nem ittam kávét. – mondtam nyomatékosan majd újra felálltam. – Az a kávé-szerű lötty olyan gyenge volt, hogy azzal az erővel kakaót is ihattam volna. Megyek vadászok kávét. – Azzal elindultam az automaták irányába.

  Nem volt kedvem már itt lenni. Haza akartam menni Roryval és Luke-kal, a drága StarsHollow-ba, itt hagyni a neonvilágítást, a kórházszagot, és egész Lowát! Ezekkel együtt Chrisophert is és a következő péntek esti vacsoráig, anyámékat is.

 Pont a kávém csorgott le – hozzáteszem csiga lassan – mikor meghallottam anyám hangját mögüllem. Úgy hallottam telefonon, beszélt és mikor megfordultam láttam is. Mikor már a kezemben volt a kávém akkor tette le.

- Ki volt az? – érdeklődtem.

- A hotelt hívtam, foglaltam le Christophernek is szobát. – magyarázta.

„Szuper.”- gondoltam magamban, de ugyanakkor logikusnak tűnt, hiszen biztos több napot marad. Így csak ennyit nyögtem ki:

- Áh… Kérsz kávét?

- Ha jó, akkor kérek. – felelte anya, én pedig bedobáltam neki az aprót a gépbe.

- Jó és erős. – mondtam, miközben a folyékony koffein a pohárba folyt.

- Rory, úgy tűnik már nagyon jól van. – vélekedett anya. – Talán előbb haza is engedik.

- Reméljük. – helyeseltem. – Szeretnénk már hazamenni. – Közben a kezébe adtam a kávéját.

- Majd visszafizetem. – vette át anya.

Csak a szememet forgattam.

- Ne hülyéskedj! Fizetsz nekünk szállást, kocsit, repjegyet, és vissza akarod fizetni a kávét, az automatából?

- Rendben, akkor köszönöm. – mosolygott rám, majd lassacskán elindultunk vissza.

- Apának nem baj, hogy ott kell hagynia a munkahelyét? – kérdeztem.

- Most az a fontos neki, hogy itt legyen az unokájával. – bólintott anya. – Telefonon intézi a dolgait, és egy hétig nem dől össze a világ, ha nem megy be.

- Hát rendben. – bólogattam. Ezzel most megnyugtatott, tényleg.

Luke, ugyanúgy ült ott a székben, ahogy ott hagytam, csak most a cipőjét bámulta. Én leültem mellé, anya pedig bement a szobába.

(Emily)

Lányommal visszamentünk Rory szobájához. Ő visszaül Luke mellé a kávéjával, én pedig visszatértem a szobába Roryhoz. De ott már csak ő és Logan voltak, az unokám már aludt.

- Hol van Richard és Christopher? – kérdeztem körülnézve a kis szobában.

- Pár perce összevitatkoztak, és nem akartak itt veszekedni, kimentek. – felelte Logan csöndesen.

- Összevitatkoztak? – visszhangoztam. Már csak ez hiányzott!

- Valami olyasmiről volt szó, hogy Rory apja nem volt jó férj. – idézte őket Logan.

- Köszönöm! – Sarkon fordultam és kisiettem a szobából végig a folyosón. Nem törődtem vele, hogy Lorelai utánam szól, de rosszul tettem, mert követett emiatt.

- Azt kérdeztem, hová sietsz? – Ismételte meg a kérdést, amit én is tisztán hallottam, mikor végre utolért.

- Apád és Christopher vitatkoztak és kimentek a szobából őket keresem. – vázoltam fel neki a helyzetet, mialatt körbenéztem a harmadik emelet előterén. Ott voltak hátrébb, egy hatalmas fikusz mellett. Hála istennek idáig nem hallatszott el a hangjuk, tehát szerencsére nem kiabáltak. Nem lenne illendő…

- Vitatkoztak? De hát min?

- Rögtön meghallod te is. – biztosítottam róla, és így is lett, mert amint közelebb értünk tanúi lehettünk a csendes pengeváltásnak.

- Lorelai lökött el magától, mert azt a pasit szerette. – mondta éppen Christopher. – Megdöbbent, hogy éppen most állsz Luke mellé, Richard. Eddig ellenezted ezt.

- A lányom boldog, és ezt eszemben sincs tönkre tenni. – vágott vissza a férjem. – Melletted nem volt az.

- Egy ideig az volt! Amíg újra fel nem tűnt a színen az újdonsült vőlegénye. Boldogok lehettünk volna!

- Most igenis az, hozzámegy Luke-hoz és minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

- Igen micsoda meglepetés, hogy újra férjhez megy. – gúnyolódott Christopher. – Mit jelent neki a házasság, ha gyorsan ki is lépett belőle?

- Héj! – Jött meg Lorelai hangja, ezzel engem is észhez térítve.

- Vigyázz a szádra, fiam! – mutatta fel a mutatóujját Richard.

- Richard, hagyd ezt. – kértem, mellé lépve. – Christopher, most kérlek menj el.

- Itt kell maradnom Emily, a lányom mellett. – tiltakozott Christopher.

- Most alszik, addig menj el egy időre, és szellőztesd ki a fejed…

- Én nem megyek el. – vágta rá határozottan.

- Márpedig így lesz a legjobb. – mondtam higgadtan. – Egy-két óra múlva visszajöhetsz, addigra Rory is felébred.

- Miért éppen én? Miért nem Luke vagy Lorelai?

- Menj el innen, Christpher! – ripakodott rá Lorelai. Látszott, hogy szörnyen dühös. – Nem akarlak többé látni! Érted? Ha Rory felébred, visszajössz, de addig menj el…

 A férfi egy darabig csak farkasszemet nézett a lányommal majd mérgesen kifújta a levegőt, és elviharzott a liftek irányába. Szerencsére senkinek sem tűnt fel semmi. Lorelai arca viszont egészen fehér lett, a szeme pedig egyenesen villámokat szórt. Richard morogva elment a férfi WC-be, én pedig átkaroltam Lorelait, hogy lassan visszamenjünk a szobához.

(Lorelai)

Kellett néhány perc, hogy kicsit megnyugodjak és úgy menjek vissza Lukeékhoz mintha semmi sem történt volna. Anyám átkarolt és szó nélkül kísért el az ajtóig. Luke is idők közben bement. Logannel beszélgetett, Rory pedig aludt. Vőlegényem háttal ült nekünk mikor beléptünk, így még át tudtam rendezni az ábrázatomat mielőtt észrevett volna.

 Koradélután, mikor Rory felébredt az orvos megvizsgálta és megröntgenezte őt majd közölte, hogy holnap már tolókocsiban kivihetjük a folyosóra, holnapután vagy pedig két nap múlva, talán már haza is engedi. Ez jó hír volt és nem csak Rory miatt örültünk neki. Mindenki ki akart szabadulni a kórházból. Visszaszámlálást fogok tartani, ha így folytatjuk.