8. fejezet 2/2

Megérkeztem a 8. fejezet második felével! :)) Remélem örültök! Véleményeket kérek!! <3 :P
Regii

Tánc az ördöggel

(Lorelai)

Pár percig nem tudtam mit mondani, mert fogalmam se volt, mit kéne felelnem anyám kérdésére.

- Hát nem is tudom. – adtam kitérő választ, de neki nem tetszett, ugyanis felhúzta a szemöldökét. – Még mindig alig tudom elhinni, ezt az egészet…

- Te nem repesel az örömtől, így van? – Anyám vesébe látó pillantással nézett a szemembe. akárcsak kisgyerekként, ha úgy érezte valamit titkolok előle.

- Nem mondanám ezt, hiszen örülök, hogy Rory boldog, csak olyan… furcsa érzés. – ingattam a fejem. Nem tudom, mi mást mondhatnék neki. – Kicsit aggódok, persze, hogy mi lesz, de…

- Rory, nagyon jó fiút fogott ki magának Lorelai. – kezdte anyám már megint. Megint jön ezzel a magasztalással. – Szerintem nagyon illenek egymáshoz és boldogok lesznek együtt.

- Tudom. – mosolyodtam el. – De ettől még nem lesz könnyebb, hogy Rory férjhez megy.

- Félted őt, ez világos. – bólintott rá anya. – De ő mindig is a lányod marad, nekem pedig az unokám. S bár változások következnek most be a családban, ezek jó, pozitív irányú változások. Nem kell ezekre feltétlenül pesszimizmussal tekintenünk. – A végére bíztatóan elmosolyodott és ettől valahogy kezdtem kicsit bízni abban, hogy talán mégsem lesz ez annyira rossz, mint amennyire gondoltam…

*

  - Itt fekszem ebben a nappaliban, már kiolvastam tíz újságot, ha nem többet, megnéztem vagy öt epizódot valami új sorozatból, és már kényelmetlen. Egész nap mást se csinálok, csak itt gubbasztok. Ráadásul, Rory- tól is el akartam köszönni, miért nem hoztad be reggel? – Sookie ezt talán mind egy szuszra hadarta el. Jó tüdeje van.

- Elég… furcsán alakultak a dolgok, minden összegabalyodott az indulással kapcsolatban, még Anyáméktól sem tudott elköszönni.

- Elnéztétek az időpontot vagy mi miatt? – ráncolta a homlokát Sookie. Logikus lett volna, mivel nem először fordulna ilyesmi elő velünk.

- Nem, csak semmi sem úgy történt, ahogy elterveztük. – tértem ki a konkrét válaszadás elől. – Fenekestől felfordult minden.

- Mi történt? – kíváncsiskodott Sookie. – Kérlek, mesélj! Itt fekszek már két napja és semmit nem tudok a külvilágról. Pletykálj nekem egy kicsit.

- Ez nem pletyka. Sőt. – ráztam a fejem, és levettem a szandálomat, hogy felhúzzam a lábamat magam mellé. Húztam az időt. El akartam mesélni Sookienak, de ugyanakkor nem akartam, hogy mindenki tudjon róla. – Sokkal inkább magán dolog.

- Ugye nem megint Luke-kal van valami? – olyan fenyegető volt az arca, hogyha a vőlegényemmel lett volna baj, se mertem volna elárulni neki.

- Dehogy, vele minden rendben. – biztosítottam róla. – Másról van szó. el akarom mondani de… de nem most. Megvárom, még kicsit leülepszik.

- Ne csináld már ezt velem! – könyörgött barátnőm.  – Bedobsz ilyen drámai szavakat, hogy magán dolog meg hogy leülepszik, aztán végül el se mondasz semmit.

- Vittem egy kis izgalmat a napjaidba. – vigyorogtam rá. – Legalább van min gondolkodnod, míg ágyhoz vagy kötve.

- Vicces vagy. – grimaszolt Sookie. – A szállóban minden rendben?

- A konyha ragyog, Josh nagyon ügyes nem kell aggódnod, onnan jövök. – nyugtattam meg. nála a szálló az egyenlő a konyha szóval, főleg ha nem áll a közepén egy serpenyővel a kezében.

- Hála istennek. – sóhajtott. – Remélem is hogy uralja a helyzetet, nem véletlenül bíztam meg őt. Megbízom benne.

- Úgy tűnik, kézben tartja a helyzetet, főleg mivel te tanítottad be. – mosolyogtam. – Nem lesz semmi baj, hidd el!

- Jó elhiszem. – mosolyodott el. – Mi a mai programod?

- Elküldöm a meghívókat mindenkinek miután megcímeztem őket aztán bemegyek Luke-hoz és beülünk megnézni valamit a moziban a gyűlés után. – vázoltam fel a tervet. – Most megyek is, holnap újra benézek. Rengeteg a meghívó…

- Tudom. – nevetett. – Akkor holnap!

- Kitartás! – kacsintottam, majd érzékeny búcsút vettünk és én kimentem a JEP-emhez.

(Logan)

Öklömnyire zsugorodott a gyomrom, mikor beléptem a házunkba. Már a hallban éreztem a sült szagát, és éhes voltam. Tudtam, hogy maradok vacsorára, és ezzel együtt azt is, hogy alig tudok majd pár falatot legyűrni.

- Örülök, hogy megjöttél, Logan. – ölelt meg anya. – Maradj vacsorára. Kérlek!
- Rendben. Maradok. – sóhajtottam, mintha azelőtt nem terveztem volna ezt el.

Anya örült, ez a lényeg. Úgyhogy leraktam a kabátomat, és bementem az étkezőbe. Apa, Honor és Josh már ott ültek az élőétel fölött, de nem láttak hozzá. Engem vártak.

- Sziasztok. – köszöntem nemes egyszerűséggel nem törődve vele, hogy apám árgus szemekkel figyel. Leültem a helyemre. Jól nézett ki a saláta.

- Akkor együnk. – indítványozta anyu. – Jó étvágyat!

Mindenki elmormolt egy „Jó étvágyat!”- ot aztán egy darabig csöndesen ettünk. Talán csak az én agyam kerekeinek a kattogásait lehetett hallani. Gyártottam magamban a különböző párbeszédeket. Mindenre fel akartam készülni.

- A cuccaid már bőröndökben? – kérdezett rá apa olyan megvető hangnemmel, ami tőle pont elvárt volt. De én igyekeztem higgadt maradni.

- Még nincsenek. – feleltem egyszerűen. – vacsora után terveztem bepakolni. Reméltem, hogy talán át tudjuk beszélni ezt az egész dolgot.

- Mit kell ezen átbeszélni? – húzta össze a szemét apám az asztalfőn. – Kész tényeket elé állítottál minket.

- Kérdezni a Huntzberger családban nem módi. – jegyeztem meg gúnyosan. – Itt az a divat, hogy mindenkit kész tények elé kell állítani, és nincs apelláta.

- Hát persze. – forgatta a szemét apám. – Akkor felteszem nem változtattál a döntéseden.

- Azon, hogy elveszem Rory-t és otthagytam a munkám nem. – ráztam meg a fejem. – De nem lenne muszáj elköltöznöm. Ha elfogadnád ezt az egészet. Ugyanúgy dolgoznék egy helyi cégnél, ahogyan eddig, Rory is keresne egy itteni lapot, és nem vesznének el a lehetőségeink.

- Szóval fogadjuk el, hogy egy ilyen lány házasodik a családba?? – emelte fel a hangját apám.

- Milyen lány? – kérdeztem vissza. – Rory tökéletes, és szeretjük egymást.

- Nem ilyen lány kell a család örököse mellé. – vágott vissza apa. – Olyan kell aki melletted áll, és támogat, és méltó a vagyonhoz.

- Rory erre a legméltóbb. – álltam fel az asztaltól. – És ha ti ezt nem vagytok képesek elfogadni, akkor már fel is megyek, hogy csomagoljak. – és már ott is hagytam az asztalt.

- Helyes! Ezt az életed éld máshol! – kiabált még utánam a családfő, de erre már nem reagáltam. Felmentem a szobámba, hogy gondolkodás nélkül minden holmimat beleszórjam a bőröndjeimbe,meg a táskáimba. Vacsora után Honor is feljött, hogy besegítsen, aztán elbúcsúztam, tőle, Josh-tól meg anyámtól. Apám ki se jött a szobájából, de nem is voltam rá kíváncsi. Kicuccoltam a kocsimba, Honor adott kulcsot a lakásukhoz, és ezzel a végszóval hajtottam el a házuk elől – ami most már az enyém nem volt.

­

(Rory)

Még pezsgett bennem a koffein, amit írás előtt hajtottam le. Szóval ki nem megy a hatása addig kell befejeznem a cikket és elküldenem a szerkesztőnek. Úgy gépeltem, mint a villám. Még kábé három perc és végzek is.

  Nagyjából jól számoltam. Még egyszer átnéztem a cikkemet, kijavítottam a hibákat aztán elküldtem. A következő utam a fürdőbe vezetett, hogy lezuhanyozzam és végre felfrissüljek. miután nagyjából negyed órát álltam a zuhany alatt telefoncsörgésre kellett kiugranom a fülkéből. Háromszor majdnem elcsúsztam, de végül is épségben odaértem a telefonhoz. Pont az, akit vártam. Logan. A szívem gyorsabban vert mint eddig, miközben felvettem a telefont.

- Szia, Logan! – szinte úgy kiáltottam a telefonba.

- Szia, Zseni, mi újság? – érdeklődött. Az ő hangja is vidámnak hangzott.

- Éppen most fejeztem be egy cikket. – feleltem. – És borzasztóan hiányzol!

- Te is nekem, hidd el. – válaszolta szomorkásan. – Én éppen most költöztem ki otthonról. Honorék lakása üres, csak én vagyok itt. Záros időn belül néznem kell valami kéglit.

- Szóval véglegesen összevesztél apáddal? – ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. Ismertem már jól Mitchum-öt.

- Igen. – morogta. – Ott maradtam vacsorára, vagyis inkább fél vacsorára, hátha meg tudjuk beszélni ezt az egészet, de ugyanúgy ellenkezett. Szóval otthagytam a vacsorát, sőt még a túl fűszeres salátát is, összepakoltam és eljöttem.

- Hát akkor jól tetted. – húztam a számat. Mindent megkönnyített volna, ha az apja képes elfogadni bennünket együtt, de ha nem, hát nem. Mit is vártam? – És hogy érzed magad.

- Nem is tudom. – hümmögött. – Hiányzol te, még van egy csomó cuccom, amit ki kell pakolnom és a vendégszobai szekrény túl kicsi. A lakás is pont olyan, mint Honor… Őrült.

- Nemsokára találsz magadnak munkát, házat is, november végén pedig hazamegyek én is én akkor minden rendbe jön. – vigasztaltam.

- Tudom, és alig várom. – Hallottam a hangját, hogy tényleg így van. – Te, anyukádék meghívnak az esküvőjükre, ugye?

- Ez hülye kérdés Logan. – nevettem, de ezt egy kopogtatás szakította félbe. – Oh, kopognak, tartsd egy kicsit. – otthagytam az ágyon a telefonomat, és kinyitottam az ajtót. Az egyik kolléganőm állt a küszöbön, a göndör hajú, barna szemű, csont és bőr, Lisa.

- Oh, Lisa helló! – mosolyogtam rá vissza. – mi újság?

- Unatkozom, leadtam a cikkemet, nincs kedved lejönni velem enni valamit? – kérdezte.

Igazság szerint éhen haltam és ő volt a legszimpatikusabb a riporterek közül, úgyhogy kértem, hogy várjon egy percet, míg átveszem a köntösömet valami ruhára és megfésülködöm, szóval találkozzunk lent. Belement, úgyhogy érzékeny búcsút vettem Logantől, gyorsan átöltöztem aztán lementem az étkezőbe. Egész nap egy muffint ettem csak.