12. fejezet

Na sziasztok! :)) Meghoztam a fejezetet! Véleményeket kérek megint, remélem tetszik majd ez is!
Köszönöm az előző fejihez a komikat és a pipákat is <3

Az élet, mint tudjuk…

(Lorelai)

A lábaim remegtek mikor kiléptem a konyhából be az étkezőbe. Nem eshetek össze, erősnek kell maradnom.

- Lorelai! – szaladt ide Luke aggódva. – Mi történt, Szívem?

Az étkezőben nagy lett a csend, és bár nem néztem rájuk, csak Luke-ra, tudtam, hogy mindenki minket néz.

- Rory… - képtelen voltam arra is, hogy formáljam a szavakat. Úgy éreztem magam mint aki lebénult. – Elütötték a zebrán… jól van, de kórházban van. Nem komolyak annyira a sérülései, de a doki azt mondta…. azt mondta, hogy Rory kérte, hogy engem hívjon fel. Oda kell mennem!

- Uram isten! – hallottam a suttogásokat az asztaltól, meg pár szék mozgását is. Kisvártatva Logan és a szüleim léptek ide.

- Tudok repülőjegyet szerezni, nem probléma. – vágta rá anyám ijedten, majd már szaladt is a vezetékes telefonhoz.

- Milyen sérülései vannak? – kérdezte hadarva Logan.

- Eltört a… a lába meg a karja. – suttogtam magam elé.

- De jól van?

- Igen… igen azt hiszem semmi komoly. – Éreztem, ahogy a könnyek lefolynak az arcomon.

- Na jó, sajnos vége a partinak! – kiáltotta Luke. – Logan, Richard maradjanak itt Lorelai mellett én addig kikísérek mindenkit.

Távoli hangként halottam Luke hangját is és minden más hangot. Gipsy-jét is ahogy felajánlja hogy kivisz minket a reptérre, a kisbuszában és hogy anyám azt feleli hogy már hívott egy taxit.

- Nem lesz baj, Lorelai ha a doktor azt mondta nem súlyos minden rendben lesz. – bizonygatta apám, de az ő hangja is remegett.

- Ott kell lennem vele. – szipogtam, és elfogadtam Logan felém nyújtott zsebkendőjét.

- Oda is fogunk menni… - nyugtatott meg apám, már amennyire az most lehetséges volt.

- Rosszul vagy Lorelai? – kérdezett rá Logan idegesen. Tudtam, hogy ő is legalább annyira ott akar lenni Lowában mint én.

- Egy kicsit, de kibírom. – sóhajtottam, de észrevettem, hogy már a fal tövében ülök és Logan már mellettem guggolt. Apám térdei már nem maiak, ő csak lehajolt hozzám.

- Hamarosan itt a taxi. – lépett ide anyám. Mintha ezzel a mondattal is sürgette volna a taxist. – Nem vagy jól?

- De prímán vagyok, azt leszámítva, hogy a lányom kórházban fekszik messze innen. – vágtam vissza szarkasztikusan. Tök jogtalan volt, de iszonyú ideges voltam.

- Lorelai ne csináld, fizikailag értettem. – türelmetlenkedett anyám.

- Rám tört az émelygős hányinger, de semmi bajom. – fel is álltam a földről. – Felmegyek egy kabátért és jövök.

Végig az járt a fejemben, - az idegesítő lüktető hang mellett – hogy mi van akkor, ha Roryval addig történik valami amíg nem vagyok ott. A tudatalattim azt sugallta hogy ez hülyeség és hogy békésen alszik az ágyban benyugtatózva, tehát semmi nem történhet vele. De a valóm, a kétségbeesett, rettegő Lorelai félt attól, hogy nem ér oda időben és történik még valami szörnyűség.

- Itt a taxi, Lorelai. – állt meg a hálószoba ajtajában Luke. – Minden rendben?

- Nem. – ráztam a meg a fejem és belebújtam a fekete szövetkabátomba. Minek hazudjak? Minek hazudjak éppen a vőlegényemnek? Elég lesz anyáméknak azt bizonygatnom, hogy jól vagyok… – Iszonyatosan félek.

- Rory jól van. – jött oda Luke elém és fogott meg a két vállamnál. – Az orvosok megműtötték, és semmi sem fog történni már. Gyere!

 Reszketeg sóhajtás tört fel belőlem, majd szorosan magamhoz öleltem Luke-ot. Ő megsimogatta a hátamat, majd kézen fogott, hogy lemenjünk a taxihoz. Segített ez a kis gesztus egy kicsit a fizikai állapotomon. Logan és a szüleim már bent ültek. Modern taxi volt kényelmesen elfértünk benne. Nem csalódtam anyámban.

 Az út a reptérig csak negyed óra volt, de sokkal többnek tűnt. Végig feszült hallgatás uralkodott a kocsiban, a taxis pedig idióta zenéket hallgatott. De egyőnk se szólt neki, hogy kapcsolja ki, még anyám sem, pedig ezer százalék, hogy legalább annyira irritálta, mint engem. De mindenki a gondolataiba mélyedt és vártuk, hogy végre kiszállhassunk a repülőtéren.

  A parkolóban anya fizetett a taxisofőrnek, majd gyorsan bementünk. A fél tízes járatra kértünk jegyet, ami negyed óra múlva indult, úgyhogy még jobban kellett szedni a lábunkat. Ez magas sarkúban külön élmény volt, de most még a fájós lábujjaim se érdekeltek. Csak kézipoggyászunk volt, amin mindenki csodálkozott.

  Anyám az első osztályra foglalt jegyet. Még sosem voltam első osztályon. Mindenhol bőrfotel, kitapétázott fal, csipkés függönyök. Egy percre mindent megcsodáltam majd gyorsan leültem az egyik fotelbe. Luke velem szemben. Anyáék mellettünk helyezkedtek el, Logan pedig azt hiszem mögöttem ült. A Stewardess kérte, hogy csatoljuk be az öveinket, majd visszatipegett oda ahonnan jött. A gyomrom görcsben volt mióta Dr. Drive felhívott és ez mit sem változott így sem, hogy már a gépen voltam. Sőt elborzasztott a tudat, hogy még három órát kell ülnöm itt mire láthatom Roryt. Láthatom, hogy jól van-e.

  A telefonokat kikapcsoltuk, majd nemsokára megkezdtük a felszállást. A gyomrom öklömnyi volt és görcsölt, úgyhogy nem is tűnt fel, az a furcsa érzés, a légnyomás változástól. A fejem is ugyanúgy zúgott tovább, kattogtak az agyam fogaskerekei. Miért nem láttam ezt előre?

- Hölgyem hozhatok valamit enni? – kérdezte kedvesen a stewardess.

- Öö… nem most köszönöm, csak egy ásványvizet kérek. – feleltem. Csak folyadékra volt szükségem.

- Hozzon két adag menüt. – kérte Luke figyelmeztetően nézve rám, hogy ne is ellenkezzek. Törődik velem, de féltem, hogyha leküldök valami szilárdat a torkomon azon nyomban ki is jön, elég undorító formában. De nem szóltam egy szót sem. Még a beszédhez sem volt kedvem.

- Rögtön jövök. – mosolygott a nő és el is ment. Hatalmasat sóhajtottam. Kár, hogy ez nem egy rémálom. Reménykedtem benne egy darabig, hogy az és felébredek az ébresztő idegesítő hangjára, de már értelmetlen volt arra várni.

 Logan felállt mögöttem és elment a mosdó irányába. Fejhallgató volt rajta, nyilván próbált mindent kizárni a fejéből. Borzasztóan aggódhat ő is. És még két és fél óra! Ez egy örökkévalóság lesz.

  A stewardess mindenkinek odaadta az italát.

- Az ennivalóra még várni kell, ha kész hozom. – közölte. Élénk volt. Az én szemszögemből most persze, hogy nem tudtam elhinni, hogy ez hogy lehetséges, de alapból nem tudtam felfogni, hogy lehet valaki ilyen késő este. Merthogy már tíz óra is elmúlt. Milyen kávét ihatott ez? Sőt még csak most tűnt fel rajta valami először.

- Hasonlít Penelopé Cruz-ra. – motyogtam oda Lukenak, miután megittam a vizem felét. Talán eddig ez volt az egyetlen olyan hosszabb mondatom, amit azért fogalmaztam meg mert én akartam és nem a kérdésre válaszoltam vele.

- A nő? Nem vettem észre. – Luke elmosolyodott. – Jobban vagy igaz?

- Egy fokkal. – sóhajtottam.

- Még jobban leszel, ha ettél valamit. – paskolta meg a karomat, amit az asztalon pihentettem. – Csak pár falatot ettél a vacsorából…

- Akkor leszek jól, ha beértünk a kórházba. – morogtam, majd bűntudatosan hozzá tettem. – Ne haragudj, és köszönök mindent.

- Semmi baj. – Megértő pillantással mért végig. – És máskor is.

Hátradöntöttem a fejem, hogy egy kicsit kényelmesebb legyen, már ha lehet egyáltalán, de épp akkor ért ide a Penelopé hasonmás a kajával.

- Két menü – sorolta miközben letette elénk. – És két ceasar saláta. – lépett oda a szüleimhez is. - Hozhatok még valamit esetleg. – lépett hátrébb, hogy egyszerre anyámékat is és minket is lásson.

- Öhm… igen a srácnak itt mögöttem, hozna még egy menüt? – rendeltem. Tudtam, hogy Logan éhes, ahogy én is az vagyok, csak étvágyam nincs. Mellesleg Logan még mindig a mosdóban volt.

- Persze, máris. – bólogatott a nő és ismét eltűnt. Logan pont akkor lépett is a mosdóból. Megmoshatta az arcát, ugyanis tiszta víz volt neki.

- Logan! – intettem neki, hogyha még nem is hall észrevegyen. Észre is vett. Levette a fejhallgatót.

- Tessék? – lépett ide a székemhez.

- Rendeltem neked is menüt. – mondtam neki a tányéromra bökve. – Bécsi szelet, krumpli és kóla.

- Köszönöm – mosolyodott el. – Csak nem biztos, hogy meg tudom enni majd.

- Ami nem kell, azt otthagyod, de muszáj enned valamit. – veregettem vállon. Talán anyja helyett anyja lehetek neki néha, hogy az övé elég sznob.

- Hálás vagyok. – Még mindig mosolygott, majd visszaült a helyére. Gondoltam én hogy éhes…

 Csinálnom kellett valamit, úgyhogy elővettem a telefonomat, bekapcsoltam. Sookie is hívott már, pár perce. Én is őt akartam hívni. Pár csengés után felvette, tehát nem aludt még.

- Na, mi a helyzet? – Nem vesződött köszönéssel, rögtön a fejleményeket akarta tudni.

- Még semmi, a gépen ülünk. – feleltem csöndesen. – Figyelj, meg tudnál annyit tenni, hogy holnap beugrasz reggel a szállóba, hogy szólj Michelnek a történtekről, és hogy ő helyettesít, amíg nem vagyok? Mond meg neki, azt is, hogy tudom, hogy ezen a héten kapta volna meg a szabadságát, de átteszem neki máskorra.

- Rendben, persze. – vágta rá. – Mit tehetek még érted?

- Egyelőre semmit kösz, majd eszembe jut még valami hívlak. – hümmögtem. Blokkolt az agyam, más nem jutott eszembe csak a szálló ügyei.

- És hogy vagy? – érdeklődött megértő hangon. Mindenki ezt akarja tudni, csak azért mert rosszul lettem egy kicsit az idegességtől…

- Hát már kicsit jobban így hogy ittam és ettem is pár falatot. – feleltem az igazat. – De szörnyen ideges vagyok.

- Ez természetes, én is ideges lennék, ha bármelyik gyerekemmel ilyesmi történne. – mondta Sookie. – De Rory erős lány, meggyógyul és minden oké lesz vele.

- Tudom-tudom. – A hajamba túrtam és kibámultam az ablakon a fényekre. Fogalmam sincs melyik város felett repülhettünk át éppen. - Na de most leteszem, hagylak aludni. Holnap még hívlak, hogy mik a fejlemények.

- Oké, próbálj meg aludni. – tanácsolta. – Szia!

- Rendben, szia!

Letettük és akkor jutott az eszembe Paul Anka. Rögtön Babette jutott eszembe, mert Sookie-n kívül ő az egyetlen, aki tudja hogy kell etetni és bár már nem a szomszédban lakik, jelenleg ő az egyetlen akihez ezzel fordulhatok.

  Miközben kicsengett, majd megszólalt Babette üzenetrögzítőjének az üdvözlése észrevettem, hogy apa is halkan telefonál, nyilván az irodával. Anyám csak a salátáján nyámmogott és nézett ki a fejéből.

- Öö… Szia, Babette! – eszembe jutott, hogy üzenetet kénye hagynom a sípszó után. – Megkérhetnélek, hogy megetesd Paul Ankát, holnap reggel? Vacsorát sem tudtam neki adni, és te tudod egyedül mit szeret úgyhogy, ha nem nagy gond ugorj át. A tornácon tartjuk a virágcserép földjében a pótkulcsot. Megköszönném! Még a repülőn ülök, ha tudok valamit felhívlak. Puszi!

 Más most nem jutott eszembe, úgyhogy ettem még pár falatot, bár Luke is otthagyta Az övének a felét. Én se ettem sokkal többet, és meg akartam fogadni Sookie tanácsát, hogy aludjak, de nem tudtam lehunyni a szemem.

- Anya, van nálad valami nyugtató féle? – kérdeztem csöndesen, mivel Luke, már bealudt vagy legalábbis közel állt hozzá.

- Megnézem. – Anyám elővette a táskáját és beletúrt. Három kis tasakot is kivett mire megtalálta a Kszanakszot. Gyógyszerész is lehetne… Odaadta a dobozt, én pedig az ásványvizemmel bevettem belőle egyet a többit visszaadtam anyának. 

- Nyugodj meg, Lorelai. – bíztatott, majd ő is kicsit lejjebb csúszott az ülésében. Mintha ez olyan könnyű lenne…- gondoltam magamban.

 Kicsit hátradöntöttem az ülést és lehunytam a szemem. Még hallottam, ahogy a stewardess visszatér és cincogó hanggal kísérve leteszi Logan elé a menüjét, meg hogy Logan még kér hozzá egy kólát, majd végleg elnyomott az álom.

*

  Újabb taxi. Újabb negyed óra a kórházig. De legalább ez a sofőr nem hallgatott zenét. És mikor megálltunk a kórház előtt szinte úgy téptem fel az ajtót, és rohantam be az épületbe.

- Elnézést, Rory Gilmore melyik emeleten van? – kérdeztem a portán ülő fehér ruhás nőtől.

- Egy pillanat és megmondom. – Olyan unott fejjel mondta ezt, hogy kedvem lett volna egy csípős megjegyzéshez, de inkább türtőztettem magam. Beértem annyival, hogy az ujjaimmal dobolhattam a pulton, mire csigalassan megkereste a megfelelő emeletet. Addigra a többiek is utolértek.

- Negyedik emelet 403-mas ajtó. – felelte megint ugyanolyan arccal a nő, és akkor tűnt fel, hogy rágózik is. Már nem érdekelt, odasiettem a lifthez és lehívtam.

  A kórház legalább tiszta és bár nem olyan luxus, mint ahol legutóbb mondjuk Sookie volt vagy apa, de elég jónak tűnt. És végre a lift is leért, úgyhogy beszállhattunk. Most a lábammal doboltam a padlón, míg fel nem értünk. Luke megszorította, hogy nyugodjak meg, mikor kinyílott a liftajtó. Nagy levegőt vettem, hálásan ránéztem, majd kiszálltunk a liftből. 301, 302, 303… megálltam a 304-es ajtó előtt. Be volt hajtva. Összeszorítottam a szemem nagyot nyeltem, de mire hozzáértem volna az ajtóhoz, egy orvos lépett ide hozzánk.

- Rory Gilmore-hoz jöttek látogatóba? – kérdezte. Nem, csak épp a betegszobájának az ajtaja előtt ácsorgunk szórakozásból… Nincs semmi a tévében!

- Igen, én Lorelai Gilmore vagyok, az anyja. – bólogattam.

- Jöjjenek csak be, éppen vizsgálni jöttem. – mosolyodott el, és végül ő nyitott be a szobába.

Az én egyetlen lányom az ágyon feküdt. Arcán pár seb éktelenkedett, a haja csapzott volt, a bal keze könyékig gipszben volt, sínbe téve, a lábát betakarták, de nyilván a jobb volt eltörve és begipszelve, mert az tűnt nagyobbnak a paplan alatt. Szemei le voltak csukva a monitor egyenletes szívritmust mutatott. Aludt. És borzasztóan védtelennek tűnt, szörnyű érzés volt ezt látnom, úgy hogy semmit sem tehetek.

- Eltört a jobb lába, és a bal alkarja. Egyik sem komoly törés volt egy rutinműtéttel helyrehoztuk. – mondta az orvos miközben a lányom lázát mérte. – Antibiotikumokat kapott és altatókat, hogy nyugodt éjszakája legyen, de várhatóan egy órán belül felébred. Zúzódások vannak még a testén, de el fognak tűnni. Van kérdés?

- Mikor jöhet haza? – Ez jutott eszembe először.

- Hát még egy hétig biztos idebent kell tartanunk megfigyelésen. – felelte a doki. – Addigra már fog tudni többet mozogni is lehet vele utazni, nyilván messziről jöttek, ha még csak most értek ide…

- Connenticut államból jöttünk. – válaszolta anyám.

- Akkor bő egy hét mire kiengedhetjük. – bólintott rá az orvos. – De még otthon is legjobb lesz ha pihen és nem mozog sokat még utána egy hétig. Utána kaphat egy járógipszet, de azért persze már az ottani kórházba is bemehetnek.

- Köszönjük doktor úr.

- Szívesen, szóljanak, ha van még valami, ami felmerült. – biccentett, majd itt hagyott bennünket.

- Elmegyek, hozok kávét. – mondta halkan Luke és megdörzsölgette a hátamat, majd elment.

- Én meg újságot. – tette hozzá apa és ő is kiment a szobából.

Éreztem, hogy a könnyek végigfolynak az arcomon. Nem tudtam levenni a szemem Roryról. Nem akartam elhinni, hogy semmi súlyos sérülése nincs, és hogy meg fog gyógyulni. De bennem volt az a fojtogató érzés, hogy mi lett volna ha. Egyáltalán ki volt az a szemét, aki elütötte a lányomat a zebrán. Ezt is meg kellett volna kérdeznem a dokitól… Hihetetlen, hogy kihagy az agyam!

- Lorelai, ülj le! – tanácsolta Logan, mikor látta, hogy a homlokomat fogom. Le is ültem az ágy szélére. Milyen kicsinek tűnik így itt fekve…

- Minden rendben. – tette anyám a vállamra a kezét. – Látod, jól van. Felébred és beszélhetsz vele.

- Tudom. – szipogtam. Megint Logan mentett meg zsepivel. Mi az hogy egy pasinál mindig van zsebkendő nálam meg sosincs!

- Akkor gyere, Luke hoz kávét üljünk le, odakint mégis kényelmesebb. – mondta anya.

- Jó egy perc és megyek. – bólogattam. – Menjetek csak ki.

- Rendben. – Anya még megsimogatta Rory ép karját aztán ki is ment a szobából. Csak Logan meg én maradtunk itt. Ő leült az ágy túloldalán a műanyag székre és megfogta Rory kezét. Tudtam, hogy mindenkinél jobban szereti őt.

- Még sosem láttam kórházban mint beteg, pedig már több mint három éve járunk, és majdnem négy éve ismerem. – suttogta Logan.

- Én már láttam, de nem gyakran került ilyen helyre. – feleltem én is csöndesen. – Nyilván mikor megszületett, na meg mikor az egyik… barátja vezette a kocsiját és karamboloztak. Nem durván, Rorynak csak a karja tört el.

- Rory mindig is erős lány volt. – jegyezte meg Logan. – Mindig is elővigyázatos volt. Nem úgy mint én.

- Te fiú vagy. – vontam vállat. – És amúgy sem vagyunk egyformák. Rory ilyen. Körültekintő és borzasztóan óvatos. El sem hiszem, hogy most mégis itt van.

- Gyere Lorelai. – állt fel Logan. – Menjünk ki, ha felébred, úgyis bejöhetünk még.

Bólogattam, majd – nehéz szívvel – otthagytam a szobát és rácsuktuk az ajtót, hogy nyugodtan pihenhessen.

(Rory)

Sajgó fájdalom a lábamban. Ez volt az első, amit éreztem, pedig még a szememet se nyitottam ki. A bal karomat egyáltalán nem éreztem, mintha elfeküdtem volna, és mikor kinyitottam a szemem, még az a kevés fény is bántotta. Rögtön felismertem a fehéres, fogkrémzöldes falakról, hogy ez egy kórház. Na meg ez a jellegzetes szag is. Ráadásul minden emlék egyszerre öntötte el az agyamat a fényszóróról, meg a száguldó kocsiról… Még a hideg is kirázott.

 Fény tódult be az ajtón ahogy óvatosan kinyitották, de még így is szúrt tőle a szemem, szóval csak hunyorogva láttam. De a hangról azonnal felismertem:

- Rory! – Logan örömteli hangja volt, a következő pillanatban pedig már itt is állt mellettem. – Jól vagy, Rory?

- Öö… - kicsit be voltam rekedve, és nem találtam meg a hangomat. De mire megszólaltam volna, nagyi is megjelent a túl oldalamon, majd nagyapa is mellette. Na de… anyát kérte, hogy hívják fel. Ő hol van?

- Fáj még valamid? – jött most a kérdés Nagyitól.

Már épp felelni akartam mikor, az ágyam végében megláttam anya álmos arcát. Világos, azért jött be később mert elaludt.

- Jajj, Rory! – fogta meg ép lábfejemet, mivel mást onnan nem ért el. – Örülök, hogy felébredtél Kicsim!

- Túl sokan kérdezünk, hadd jusson lélegzethez. – Hálás voltam Nagyapának ezért a mondatért. Rá is mosolyogtam, mert a hangom még mindig nem jött elő.

- Mind aggódtunk érted! – tűnt fel Luke is menyasszonya mellett. Az a Luke-os mosoly ott virított az arcán a kék sapkája alatt. Olyan jó volt itt látni őket.

- Még… - igyekeztem megszólalni, de csak suttogva ment. – még kába vagyok egy kicsit.

- Ez biztos normális. – bólogatott Logan.

- Hívjuk a doktort, biztos megvizsgálná. – vetette fel anya, erre Nagyi már meg is nyomta az ágy melletti nővérhívó gombot. Csak ne hogy még egy altatót belém nyomjanak, mert ki akarok „józanulni”.

- Fáj vég valamid? – kérdezte anya, miközben Nagyi a telefonba beszélt.  

- A lábam. – feleltem. – Nagyon eltört?

- Nem, volt olyan súlyos. – nyugtatott anya és láttam a könnyet a szemében – Rutinműtét volt.

- Az jó… - kicsit megköszörültem a torkomat, hátha jobban tudok majd beszélni.

Ekkor lépett be a doktor. Szemüvegét megigazította, és mikor a látogatóim ideengedték, elvégzett pár vizsgálatot.

- Jól érzi magát? – kérdezte.

- Igen, a lában fáj csak. – sikerült kicsit hangosabban beszélnem. – Meg egy kicsit kába vagyok még.

- Ez normális, a lábára meg adok fájdalomcsillapítót, mert megy ki az első hatása. – mondta a doki. – És talán nem ártana, ha még aludna pár órát.

 - Kialudtam magad, doktor úr. – próbáltam ellenkezni. Tudtam, hogy hiába, de azért.

- Rory, hallgass Dr. Drive-ra. – szólt közbe anya. – Ha felébredsz, mi itt leszünk.

- Hát jó. – sóhajtottam és hagytam, hogy az infúziós zacskómba altatót tegyenek. Még éreztem, hogy Logan puszit nyom az arcomra, de aztán magába szippantott a jól ismert tudatlanság.