Welcome!

Sziasztok! Sok fanficet írtam már eddig, sok blogom van. Oldalt mindegyik bannerjára rákattolhattok és megnézhetitek őket. Volt már dolgom Twilighttal, RobStennel, vámpírokkal, és most egy egészen új, misztikumtól eltérő, mégis a kedvenceim közé tartozó történethez írok fanfictiont. Remélem tetszik, és komiztok! :))
Facebook oldal: http://www.facebook.com/pages/Live-your-Dream-Gilmore-Girls/280184078756404?bookmark_t=page
Lájkold! ;)

2011. június 29., szerda

5. fejezet

Sziasztok! meghoztam a fejit! :)) Remélem nem lett olyan rossz :$ :) Azért véleményeket kérek. Ja és köszönöm hogy komizol Szilvi! :P

A háznézés

(Rory) 

Azzal a tudattal keltem fel szombat reggel, hogy már csak két napom van itthon, aztán újra nyakamba kapom a világot. És ez nem olyan érzéssel járt, mint mikor először indultam el. Valahogy izgultam is, de úgy éreztem, hogy nem akarok menni. Valahogy úgy éreztem, hogy az álmot is meg lehet unni egy pillanat alatt és nem mondhatnám, hogy csak Logan volt az oka. Az egész, ami itt volt az oka volt. A város, anya és Luke, a szálló, Lane és gyerekek, ez a ház... minden. Nem akartam megint mindenkit itt hagyni...
  Anya persze már nem volt itthon, csak Paul Anka szaladt elém a konyhában. Tudtam, hogy anya már megsétáltatta, most csak kajáért kuncsorgott. Kivettem a száraz kutyatápot és öntöttem neki a táljába. Nem nagyon rajongott érte, de azért eszegette.
  Én is leültem a müzlimmel az asztalhoz, de alig éreztem az ízét evés közben. ez egy határozottan rossz reggel lesz. - éppen ez futott át az agyamon, mikor a telefonom, csörögni kezdett az asztalon. Odanyúltam érte, és nagyot sóhajtva vettem fel.
- Szia, Paris! - nem tudtam elfojtani az ásítást.
- Micsoda lelkes köszöntés. - morogta a vonal túlsó végén. - Híreim vannak.
Csak akkor esett le, hogy a terhességről vannak infói. Hirtelen ébredtem fel.
- Ó mesélj! - sürgettem, és lélegzet visszafojtva vártam a válaszát.
- Nem vagyok terhes. - jelentette ki.
- Ó ez jó, nem? - bizonytalankodtam. Paris-nél sose lehet tudni.
- Persze. - helyeselt. - Doyle használt gumit valószínűleg.
- Valószínűleg? - ráncoltam a homlokom. - Azt hittem megkérdezed?
- Nem mertem. - halkra vette a hangját. - Olyan kínosnak találtam, és különben sem akartam ezzel stresszelni. De legalább minden oké.
- Igen. - bólogattam.
- Még otthon vagy? - kérdezte csevegő hangon. Görcsbe rándult a gyomrom.
- Igen, majd hétfőn indulok újra. - feleltem. - Aztán karácsonyig nem jövök haza. - Ezt kimondani még rosszabb volt. - És te hogy állsz az egyetemmel?
- Egész jól, éjjel nappal tanulok, de élvezem. - mondta lelkesen. - Bár még csak most kezdődött. Ki tudja mit gondolok majd mire végzek...
- Biztos klasszul végzel, Paris! - bizonygattam. - Mindig is jó tanuló voltál.
- Köszi, te is. - motyogta. - Na most le kell tennem, de sok sikert a munkához!
- Köszi, neked meg a sulihoz! - mosolyogtam. - Szia!
- Helló!
Letettük, és én meg befejeztem a reggelimet, úgyhogy kitettem a konyhába a tálat.

(Lorelai)

- Parancsoljanak, a kulcsok. – adtam át egy vendégpárnak a 13 –as szoba kulcsát. – Jó pihenést!
- Köszönjük szépen! – hálálkodtak, mosolyogva és felmentek a lépcsőn.
Rory két nap múlva hazamegy. bűntudatom volt hogy nem vagyok vele, mikor már alig van időnk, de terveztem, hogy délben elmegyek innen, és ő Luke meg én elmegyünk valahová. Furcsa hogy megint nem lesz itthon, és megint durván két hónapig. Ez egy részről elszomorított másrészről viszont büszkeséggel töltött el. A lányom dolgozik!
  Mivel elgondolkodtam, majd’ szívbajt kaptam, a telefoncsörgésre. Kellett pár perc mire fel tudtam venni.
- Igen, tessék, Szitakötő Szálló!  - mondtam az üdvözlést.
- Lorelai, itt az anyád. – Ó, fene!
- Szia, anya! – mosolyt erőltettem az arcomra, nem mintha látná.  
- Csak azért hívlak, hogy mit szólnátok hozzá, ha ma elvinnélek, hármotokat, és megmutatnám a házat, amit majd kaptok.
Nagy dilemma. Látni akartam a házat, de semmi kedvem nem volt egy egész délután anyámmal tölteni. Belül nagyot sóhajtottam.
- Nem, rossz ötlet. – ingattam a fejemet. Nyilván őt is meglepte ez a minden gond nélkül kimondott pozitív válaszom, ez volt az a nagy csönd a vonal végén.
- Ó, rendben, akkor mi lenne, ha kettőkor találkoznánk náluk? – vetette fel.
- Nekünk jó. – Csak remélni mertem, hogy a többes számmal minden rendben lesz. – Akkor nálatok?
- Igen. – válaszolta. – Akkor kettő óra. – emlékeztetett.
- Rendben. – bólogattam feleslegesen a beszélgetés szempontjából. – Szia!
- Szia!
Elővettem a mobilomat és Hívtam Luke – ot. Pár csörgésre felvette.
- Helló! – szólt bele.
- Ma elmegyünk megnézni, az új házunkat, mit szólsz? – tálaltam neki a programot.
- Hívott Emily? – átlátott rajtam, tudta, hogy nem az én fejemből pattant ki ez az ötlet.
- Hívott. – forgattam meg a szememet. – Kettőkor találkozunk náluk.
- Felőlem oké. – felelte. Hála istennek! Reméltem, hogy azért Luke is akarja látni a házat mielőtt, beköltöznénk.
- Rendben, menj haza és újságold el Rory-nak, most nincs időm felhívni. – mondtam, gyorsan mikor megláttam, hogy újabb vendégek érkeztek. ű
- Jó.

*

 Úgy rohantam be a házunkba, hogy kétszer majdnem elestem a magas sarkú csizmámban. Kizártam az ajtót és csak bekiabáltam nekik a házba:
- Gyertek, menjünk! Anyám utálja, ha kések!
Rory a konyhából rohant ki, Luke, pedig az emeltről, miközben éppen begombolta az ingjét. Kisiettünk a kocsihoz, én bepattantam a vezető ülésre, Luke mellém, Rory pedig hátra.
- Nyugi még van negyed óránk. – mondta Rory, miközben kattantak az övek. – Ha letolsz, mindenkit az útról még simán odaérünk.
Padlógázzal hajtottam végig StarsHollow-n és a külvárosban is 100-zal mentem. Mikor végre elértük Hardford-ot, már kicsit lassítottam. Még volt öt perc kettőig. Befordultam az utcájukba, és leparkoltam a ház előtt. kipattantunk a kocsiból, mikor anyám épp kilépett az ajtón.
- Hamarosan jövök, úgyhogy ne aggódjon. – szólt még vissza nyilván a szobalánynak, aztán kulcsra zárta az ajtót. – Ó, szervusztok. – mosolygott ránk. Visszaköszöntünk neki.
- Indulhatunk? – kérdezte még.
- Persze, te mutatod az utat. – indultam el a vezető felőli ajtóhoz.
- Még jó, hogy hiszen egy kocsival megyünk. – vágta rá, és egy emberként fordultunk a nagy fekete szörny felé a felhajtón. Kikerekedtek a szemeim.
- Ezzel fogunk menni? – mutatott arrafelé Rory, egy időben Luke „Jézus isten” morgásával.
- Mi mással mennénk? – tárta szét a karját Emily Gilmore. – Gyertek, na! Ha végeztünk visszajövünk ide és a Jeep-pel mehettek haza.
Még mindig sokkos állapotban indultunk el a csilli-villi terepjáró felé. Legszívesebben hátra ültem volna Rory-ékkal, de valakinek az anyós ülésre kellett ülnie, és persze hogy én voltam az.
- Új kocsi? – kérdeztem, miután nagy nehezen felmásztam az ülésre.
- Egy hónapja vettük. – vont vállat anyám. – Lecseréltük a régire.
Pedig a régi még ehhez képest csak egy meccsboksz volt. És azt még én is tudtam volna vezetni, Erre nem vállalkoznék.
- Mennyi az út oda? – kérdezte Luke, mikor anya kihajtott az utcára, ami innen fentről elég keskenynek tűnt ehhez az autóhoz.
- Körülbelül húsz perc. – saccolta meg anya. – Rory mikor mész újra dolgozni?
- Hétfőn korán reggel megyek ki a reptérre. – felelte a lányom, és bár nem akartam hátra nézni, de hallottam a hangján hogy őt is kettős érzések kerülgetik, mint engem.
- Karácsonyra hazajössz, ugye?
- Persze, itt akarok leni anyáék esküvőjén. – válaszolta mosolyogva. – meg persze nem hagynám ki a karácsonyi találkát, nagyi. – tette hozzá gyorsan, és majdnem elnevettem magam rajta.
- Apropó esküvő! – jutott eszébe anyának. – Találtam nektek egy jó kis báltermet nem messze StarsHollow-tól. Még a jövő héten be kéne néznünk oda is csak, hogy el tudd küldeni a meghívókat.
- Hétfőn miután kivittem Rory-t a reptérre, az jó? – kérdeztem, de már előre összeszorult a gyomrom a hétfő reggel gondoltára.
- Az hány körül van?
- Nyolc óra után… - Kibámultam az ablakon és összeszorítottam a számat, nehogy akár csak egy könnycseppet is ejtsek.
- Fél kilenc?
- Az szuper. – bólintottam rá, még mindig csak a mellettünk elsuhanó házakat bámultam.
- Luke, hogy megy a kávézó? – interjúvolt anyám tovább. Csak ő tartotta életben ezt a beszélgetést, én legszívesebben rádiót hallgatva ücsörögtem volna, ebben a kényelmes ülésben.
- Egész jól. – foglalta össze Luke.
- Ennek örülök.
Egy-két perces csönd állt be, amit most Rory tört meg:
- Nagyi, nagyapa hogyhogy nem jött velünk? – kérdezte.
- Dolgozik. – felelte egyszerűen anyám. – Nagyon sok a dolga mostanában, pedig nagyon szeretett volna eljönni. Még ő is csak képről látta a házat…
- Miért, te már láttad élőben? – kérdeztem rá.
- Persze! – bólogatott. – Az egyik nőegyleti találkozó után, elautóztam oda és kívülről megnéztem, mielőtt lefoglaltam. Nagyon szép helyen van.
  Pár perc múlva végre megérkeztünk egy külvárosi részre, ahol is egy nagy ház mellett álltunk meg. Füvesített terület és egy sóderes út vezetett be, és maga az egész olyan volt, mint egy álomház. Legalábbis nekem. Kis tavacska, istálló, és egy közepes méretű ház, ami barátságosan állt a telek közepén.
- Na, mehetünk beljebb is! – tolt meg a vállamnál fogva anyám. Hogy kerültem én ki a kocsiból egyáltalán?
Az ösztökélésre elindultam a sóderen, ami ropogott a csizmám alatt, miközben a többiek csak jöttek utánunk. még mindig nem jutottam szóhoz, csak Rory, de ő se túl nagy szókinccsel beszélt.
- Aszta! – ennyit bírt kinyögni.
Egy szőke korombeli nő ácsorgott a verandán egy mosolyt küldve felénk.
-  Jó napot! – köszönt rá anya, és én csak motyogtam valami köszönés félét.
- Önöknek is. – vigyorgott a nő. – Melinda Stilton vagyok. Én mutatom meg önöknek ezt a házat.
Megköszöntük és elindultunk. A nő mindent körbemutatott, de nem is figyeltem rá. Az utolsó, ami megmaradt bennem, az anyám mondata volt:
- Nézzétek, meg mit hagyjanak itt a költözéskor. – kérte. – Így is többet ajánlottunk nekik ezek még beleférnek az árba.
Maga a ház gyönyörű volt belülről is. Csodás, modern bútorokkal, szép képekkel, és remek színválasztások a falfestésnél. Már szinte láttam magunka itt, és a szívem úgy vert, míg körbe jártuk, mint az őrült. Úgy láttam Luke-nak is tetszik.
- Megengedi, hogy beszélgessünk, egy percet? – kérdezte anyám udvariasan a nőtől, aki az örökös mosolyával bólintott és itt hagyott minket.
- Nos, mit szóltok? – nézett ránk anya a válaszunkra várva.
- Ez egy gyönyörű ház… - csak ennyire tellett.
- És…?
- És el tudom képzelni magunkat itt. – fejeztem be a mondatomat. – Luke? Te mit gondolsz.
- Nagyon szép és… támogatom Lorelai-t. – karolt át Luke. Rory-t meg se kellett kérdezni.  
- Megmutathatom melyik szobát választottam? – nevetett fel. Szinte könny szökött a szemembe. Egy új kapu nyílik meg az életemben.
- Ezt egy határozott igennek veszem. – bólintott nagyi és elindult felkeresni… Melindát, igen eszembe jutott a neve.
- Nagyon tetszik! – ugrándozott Rory, és kézen fogva engem is ugrálásra késztetett. – itt fogunk lakni, istenem!
- El se hiszem. – nevettem könnyezve. – De… de mi lesz a mostani házunkkal?
Ránéztem Luke-ra, aki széles mosolyra húzta a száját.
- Tárolhatjuk ott a műveinket, ha festőkké válnánk. – kuncogott és odahúzott magához. – Nyugi… megoldjuk. nem kell megválnod tőle.
Azzal egy csókban egyesítette ajkainkat.

1 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Szívesen, nem nagy dolog írni pár sort. :)
    Szóval a fejezet nagyon tetszett. Nagyon bírom, hogy így megtartod a karakterek személyiségét. Nagyon tetszik. :)
    Várom a folytatást! :)
    Puszi! :)

    VálaszTörlés